Állok a temetőben. A késő nyári nap lágy, meleg sugarai játszanak szürke öltönyöm gyapjúszálai között. Körben lankás dombok, sárga szalmabálák, mint kövér bölények legelésznek a távoli zöld dombhátakon. Szép itt. Tökéletes nyugvóhely.
A nagymamámat temetjük. 87 évesen lépte át ennek a világnak a küszöbét. Életét keretbe foglalta az első és utolsó hónapok kiszolgáltatottsága.
A koporsót lassan a mélybe engedik. A nagyapám feláll a székről és egy göröngyöt dob a koporsóra. Aztán még egyet. A rögök nagyokat puffannak. Mennyi erő kell, bedobni az első rögöt arra, akit valaha szerettünk. És talán már el is felejtettük, hogy a szeretet önzetlenséget jelent és nem csak azt, hogy a másik szép és ezért mi büszkék lehetünk a szépségére, és a másik jól főz, és ez jó nekünk.
Az érzéseimet keresem. A halálra gondolok, a saját halálomra. Nem tudom mi lesz, ha egyszer megérzem majd kellemetlen leheletét az arcomon, de így távolról szemlélve, nem félek. Tudom, hogy az Én kicsinyes vágyódása a vagyon és a hírnév után eltűnik. Elpárolog a vágyódás keltette kín, ahogy feleségem és gyerekeim meleg szeretete is megszűnnek majd. Csak a feloldódás marad. Feloldódás, mint amikor fekszem a napon és a meleg átjár, átsüti a bőröm, átsüt lezárt szemhéjaimon és belép a koponyámba, kiégeti a gondolataimat. A feloldódás, mint amikor úszom és a víz alól emelkedem felfelé és látom a napfényt csillogni odaát. És a testem elolvad a vízben, én vagyok a víz, és a vizet övező nád és a homok és a színesre festett horgászvityillók. Aztán feljövök a felszínre, és újra én vagyok és a víz újra csak víz.
Jó lenne, ha engem elégetnének, és a hamut kiszórnák valahol az erdőben, ahol Földanya bőrét még nem hasogatták fel utak és csatornák. Ahol csak a szél jár, az eső és az állatok. És én szállnék a szélben, és az esővel bebújnék a föld alá, hozzádörgölőznék a füvek és fák gyökereihez, beléjük bújnék és nevetnék mikor egy szarvas lassan forgatna szájában. Aztán szarvassá válnék, és futnék, és vad cserjésben megaludnék.
Állok és nézem a többieket. Fülemben hallom nagyanyám csilingelő nevetését. Kellemes, jó kedvű nevetése volt, én mégse szerettem. Nem szerettem náluk. Unatkoztam. A kert csak a munkát jelentette. A munkát, amiben nem kellett, sőt nem is szabadott nagyon részt vennem. Egyszer, mikor jókedvemben megkapáltam egy ágyást, titokban, hogy örömet okozzak, nagyon megszidtak, mert ketté hasogattam a tulipán hagymákat. A pincében nagy fekete bogarak voltak a krumplik között, a tyúkólban a bűzös trágya, amivel anyám ujját bekenték, hogy ne szopja, és a kút, amibe anyám belesett és eltörte a lábát. A padlás poros volt és meleg. A WC-ben pedig újságpapír volt WC papír gyanánt. A játékdoboz tele volt rossz játékokkal és könyvek helyett mindent beborítottak a keresztrejtvények. Az estéket a TV szürke villódzása kellett volna, hogy színessé tegye. Éjszakára pedig maradtak az ázott baromfiszagú dunnák.
A pap szavai kúsznak át a dunnák nedves tollpihéi közt. Teljes életről beszél.
Vajon van-e teljes élet? S ha van, akkor vajon van-e nem teljes élet?
Kár, hogy lassan vége a szertartásnak. Menni kell. Pedig kellemes itt. Szép a táj és a napsugarak olyan lágyan simogatóak…
