Az erőteljes kopogás akár döngetésnek is beillett volna. Előttem a számítógép monitor, azon túl egy férfi és párja. Mögöttük az ajtó. Felnéztem, de mielőtt bármit szólhattam volna, az ajtó résnyire nyílt. Oszló tetem orrfacsaró szaga csapott meg. Egy félszemű ember kukucskált be az ajtón. „Megismer, doktor úr?” –kérdezte a hang, ami a félpár kék szemhez és a romlott hús szaghoz tartozott.
Tibort fiatal rezidens koromban láttam először. Ügyeltem. A reggeli műszak hívott. Tibor dühödten járkált fel-alá a kórteremben, erős mellkasán szétnyílva a gombhiányos kórházi pizsama. Szódásüveg szemüvegén keresztül nézett rám vizenyős kék szemeivel, állát mellkasához szorította, kezei ökölben. Nem akarta bevenni a gyógyszert. Haza akart menni. Vissza a farmra, ahonnan a mentősök elhozták, miután elbújt egy traktor alá.
„Én vagyok Bruce Lee”- mondta fojtott hangon, fenyegetve közelítve hozzám. A kórterem másik öt ágyában a többiek némán feküdtek, senki sem mozdult. A reggeli fények neonfehérséggel töltötték be a szobát. Az idő megfagyott. Mintha egy ring kötele lett volna kifeszítve közte és köztem, megálltam a kötél egyik oldalán, a szoba ajtajában. Nem akartam a ringbe belépni, nem volt esélyem.
„Én vagyok Tompo”- mondtam. (Ennyi jutott hirtelen eszembe.)
„Az meg ki?”
„Hát akit Bruce Lee összevert a filmben..”
„Melyik filmben?” –kérdezte. A fagy hirtelen felengedett, a ring kötelei ellazultak, majd lassan foszlani kezdtek.
„Miért van itt Tibor?”
„Behoztak a mentősök. Mert elbújtam… A traktor alá…”
„Miért kellett elbújnia? Bántotta valaki?”
„Mert féltem…. Azt mondták, lófasz vagyok… féltem, hogy az ördög le akar szopni…” Mindezt úgy közölte, mintha azt mondta volna, lementem a boltba, vettem egy tejet.
„Igen, Tibor, de kérem, hogy kint…” – szólaltam meg, fél szemmel az előttem ülő párra pillantva.
„Doktor úr, segítsen. Fektessen be! Nincs hol laknom… sebes a lábam…”
„Tibor, látja, vannak nálam. Később majd megnézem magát, de most csukja be az ajtót!”
A fél szem eltűnt az ajtórésből, az ajtó bezárult. A szag maradt. A képernyőre néztem, majd az előttem ülő páciensekre.
„Elnézést!” -mondtam gépiesen. „Hol tartottunk?”
De mielőtt bármit is mondhattak volna, újabb emlékek leptek meg. A kis kuvasz, amit Tibor magával hozott a kórházba a kimenőről visszatérve.
„Tibor, de hogyan gondolta, hogy ide hoz egy kutyát?”
„Kölyök még doktor úr, nincs el nélkülem. Nem volt kire hagyni…” mondta könyörgő szemekkel.
„Hol van a kutya most?”
„A dohányzóban.”
„Na menjünk, mutassa! Legalább az udvarra vigyük le. Aztán telefonálok a párjának, hogy jöjjön érte.”
„Szelíd kutyus. Kicsi még. Ne bánt senkit… Hagy maradjon…” Kérlelt, mint egy kisgyerek. Feszült voltam. Sajnáltam. Őt is, a kutyát is. De egy pszichiátrián még sem maradhatott egy kuvaszkölyök. A dohányzóban az alacsony kis asztal körül ültek néhányan sárgás-szürke füstködbe burkolózva.
„Hol a kutya?”- kérdeztem kissé ingerülten. „Az asztal alatt.”
Lehajoltam, benéztem az asztal alá. Emberi lábak, csikkek. Kutya sehol. Aztán vissza Tiborra. Kutya szemekkel kérlelően nézett rám. Komoly volt, kétségbeesett. A biztonság kedvéért még egyszer lenéztem. Kutya sehol. „Na, jó, ez a kutya maradhat”- mondtam és egy mosolyt elnyomva visszasétáltam az osztályra.
„Elnézést, nem haragszik, ha kinyitom az ablakot?” -kérdeztem a férfit, aki ott ült előttem. Időt kellett nyerjek, hogy visszataláljak a jelenbe. A pár örült az ajánlatnak. Kitártam az ablakot, a hűvös őszi reggel magába szívta a rothadó hús szagát…
2020.11.07.
