A múlt lábnyoma a lélek homokfövenyén

Kinézett a hallba. A páciens még nem érkezett meg. „Szokásos”- gondolta. A nő, akit várt, messziről jött hozzá terápiára, s általában késett. Hol elkevert a városban, hol parkolót nem talált. Indok mindig volt. Vannak késő emberek, akiknek élete indokként használható akadályokkal van tele. Próbálta neheztelését távol tartani, és azon igyekezett, hogy a nővel kapcsolatos ismereteit és érzéseit rendezze.

Koránál sokkal fiatalabb benyomást keltő, fekete hajú, magas, feltűnően csinos nő. A hangja nem bántó, de nem is igazán kellemes. Férjezetlen, gyermektelen. Élete furcsán alakult, valahogy mindig szerető lett, mindig a titkolt, a rejtegetett második. Ő maga is mindig rejtegette kapcsolatait az anyja és szülőfaluja kíváncsi, ítélkezőnek vélt tekintete elől.
Fáj az arca. Ezzel a panasszal jött. Évek óta fáj. Oka ismeretlen. Krónikus orrmelléküreg gyulladás- mondják, akik ehhez értenek. Hajts uralmad alá Földet, mondta Isten az első embernek. Erre az ember nevet adott az állatoknak, fáknak. Megnevezni valamit, uralmunk alá helyezni. Mai napig ezt gondoljuk, s az érthetetlen betegségeknek is jól hangzó neveket adunk. Onnantól kezdve a beteg már nem egy ismeretlen eredetű fájdalomtól szenved, hanem egy hangzatosan definiált betegségtől.
Ez persze nekem nem sokat segít- terelte vissza magát a semmibe vesző elmélkedésből. Nem értette a fájdalom üzenetét, szimbolikáját. Sejtette, hogy nincs jól önmagával, káosz uralja a test birodalmát és az immunrendszer fehér „katonái” nem teszik a dolgukat.
Talán nem szereti önmagát, ahogyan anyja sem szerette őt. Sem őt, sem apját. Nem a szerelem gyümölcse volt, inkább teher, semmint ajándék. Az anyja a szülei akarata előtt meghajolva ment férjhez, az apjához. Az apja alkoholista volt, hamar távozott a világból. A szülők boldogtalansága kisugárzott rá is, a veszekedések mindennaposak voltak, amíg apja élt a szülők közt, apja halála után közte és anyja között.

Kellemetlen elektromos dallam rántotta vissza a rendelő valóságába. A dallamcsengő. Megjött a betegem- gondolta. Feltápászkodott, hogy kinézzen a hallba. A fiatal nő határozott, gyors léptekkel közeledett, de még lépteinél is gyorsabban beszélt. Mielőtt a szobámat elérné többször is van ideje elnézést kérni a hidakon bedugult forgalomra hivatkozva- dohogott magában az orvos, egy percig sem szűnve meg elemezni a világot, benne önmagát, saját reakcióit. (Beszélgetéseknél megfigyelte, hogy ismerősei néha szavába vágnak. Felesége is szemére vetette már, hogy lassan beszél. Hát igen, nem lehet egyszerre beszélni is, a beszéd hatását elemezni és magát a beszélőt is megfigyelés alatt tartani.)
Haragja gyorsan elillant, és mosolyogva kínálta hellyel a nőt. Leültek. Jobban van- kezdi mesélni a nő. Az arca is kevesebbet és kisebb intenzitással fáj. Kiderül az is, hogy a férfi, aki legutóbb kísérte, a jövendőbelije. Most is, mint mindig, szeretőként kezdte, de ez a kapcsolat máshogy alakult, a férfi most válik, s talán valami új kezdődik majd az ő életében is. Dolgoznunk kell majd ezzel, megvizsgálni, nincs-e bűntudta, meg ilyenek –fut át az agyán, lefirkant pár emlékeztető szót, de most nem akar ebbe belefolyni. Érezte, az idő rohan, s ő haladni akart a hipnózissal, hisz meggyőződése, hogy a szimbólumokkal végzett munka több információt nyújt, és hathatósabb változásokat indít meg a személyiségben, mint bármely beszélgetés.

A nő már az ágyon feküdt. Mocorgott, kereste a kényelmes testhelyzetet.
„Arra kérem,” –kezdte az orvos kissé elváltoztatott, általa kellemesnek gondolt, mély búgó hangon,- „hogy képzelje maga elé ezt a szobát, próbálja meg minél több részletében felidézni. Képzelje el az ágyat, az ágyon önmagát, mintha kívülről egy filmen nézné, mi történik önnel… S miközben ezt a képet építgeti, figyeljen a beszűrődő hangokra, próbáljon meg minél több különböző hangforrást megfigyelni.
Megfigyelheti, hogy ha egy hangra jobban odafigyel, az felerősödik, a többi hang pedig elhalkul…”
Kivárt. Maga is figyelt a zajokra. Átengedve magát a páciensének javasolt játéknak, hol a rendelőből beszűrődő hangokra figyelt jobban oda, hol a külső forgalom zajára.
Tudta, hogy páciense most majd az óraketyegést figyeli. Mindig azt figyelte, mintha emlékeztetni akarná saját magát arra, hogy gyermekvállalás szempontjából már az utolsó órában van.
„Lassan engedje el a szoba képét, engedje el a hangokat, zajokat is, s csak az én hangommal tartsa a kapcsolatot… Figyelmét kezdje el befelé, a saját teste felé fordítani… Most majd a figyelmével, mint egy kis elemlámpa fényével lassan végigjárjuk a testét a feje búbjától a lábujjáig… figyelje meg, ahogy feje belesüpped a párnába… Próbálja meghatározni, mekkora az a terület, ahol a fejbőre a párnával érintkezik….”
Lassan csúsztatta ki szájából a szavakat, mintha attól félne, ha ügyetlenül pottyantja ki őket, hangos csörömpöléssel szilánkjaira hullnak, felriasztva a pácienst. Miközben beszélt, elragadták saját szavai, és akaratlanul ő maga is követte saját utasításait, figyelte teste minden rezdülését. Érezte, amint valami kellemes meleg zsibbasztó nehézség hullámokban járja át. Mint egy meleg női öl, hívogatta őt az önfeladás lehetősége. Egy pillanatra megmártózott benne, de mielőtt végleg elmerült volna az álmodás óceánjában egy lassan kántáló férfihangra lett figyelmes. A saját hangját hallotta. Távolról, mint amikor egy motorcsónak zúgása eléri a víz alatt úszót. Megrázkódott. Széke nagyot reccsent. Ijedten várta, hogy a nő felüljön, és méltatlankodva nézzen rá. A páciens mozdulatlanul feküdt az ágyon, légzése nyugodt és mély volt.
„Légzése nyugodt és mély.” -hallotta saját hangját. „Egyre lassabb és lassabb.” Egészen hosszan, elnyújtva ejtette ki a szavakat, ahogyan egy öreg magnetofon, ami húzza-nyújtja az elfáradt szalagot. „Egyre mélyebb és mélyebb nyugalmi állapotba kerül. Lassan eléri azt a szintet, ahol tudattalanja, már képekben üzen.”
Tudta, hogy lassan viszi bele a betegeit a hipnózisba. Talán túlságosan is lassan.
Ki kéne hagynom részeket, nem igaz, hogy ennyire amatőr vagyok. Más orvosok gyorsabban és mélyebb szintre jutnak betegeikkel – hasított belé a gyötrő félelem.

Ahogy páciensét követve egyre beljebb jutott a tudattalan végtelen erdejében, saját tudattalanjának gonosz kismanói előmerészkedtek, és zaklatni kezdték. Nem akart most saját problémáival foglakozni. A betegére akart figyelni. Kétségeit elhessegetve folytatta:
„Arra kérem, képzeljen el egy házat. Bármilyen ház lehet, bárhol lehet. Lehet egy soha nem látott ház, de az is lehet, hogy részleteiben vagy egészben ismert házat fog látni.” Igyekezett utasításaival minél kevésbé beszűkíteni a páciens mozgásterét, bár legszívesebben azt mondta volna, soha nem látott házat képzeljen maga elé. Nem szerette, ha betegei ennél a képnél valóságos házra gondoltak, mert az általában alkalmatlan volt arra, hogy a személyiség felépítését szimbolizálja.
„Ha látja a házat, kérem az általam megjelölt ujjával jelezzen.”
Csend. Mozdulatlan némaság. A nő sötét haja szétterült a fehér párnán. Fene vigye el, lehet, hogy elaludt. Lehet, hogy mégiscsak elaludtam én is…(?) –bosszankodott. Még várok egy kicsit, aztán megpróbálom kissé felületesebbé tenni a hipnózist. Vagy felébresztem, ha elaludt- morfondírozott magában, de közben egy pillanatra sem vette le szemét a nő korábban finoman megérintett jobb mutatóujjáról, nehogy elmulasszon egy finom rezdülést. Végre az ujj megmozdult. Lassan, de egészen határozottan megemelkedett.
„Anélkül, hogy Állapota megváltozna, kérem, mondja el, mit lát!” -folytatta megkönnyebbülten.
„Egy régi parasztházat látok”- mondta a nő. Hangja elhaló, akadozó volt. Szavai tétovák.
„Hogy néz ki ez a ház?”
„Rózsák vannak a veranda előtt. Fehérre van meszelve. Elöl két nem túl nagy ablak. Hátul is fehérre van meszelve. Tiszta. Két udvara van. Olyan, mint nagymama háza volt, csak fordított.”
Na, tessék, már megint egy valódi ház az emlékek tárházából. – engedett meg magának egy pillanatnyi bosszankodást. Egy pillanatnyit. „Nyugi fiú, ebből kell kihoznod, amit csak tudsz. Hívd be a többi csatornákat is, vidd bele” Bíztatta magát, mint egy amerikai film bugyuta hőse.
„Milyen az idő?”- kezdte az egyéb érzékszervi modalitásokat is behívni.
„Meleg van, Jó meleg. Délután. Nyári délután.”
„Milyen ruha van magán, nézzen végig önmagán?”
„Fehér poló, szoknya.”
„Érez-e valami illatot?” Látta, amint a páciens orrlyukai kitágultak, szimatolt. Ez jó jel volt.
„Rózsa illat”.
„Hall e valamilyen hangot?”
„Nem, csend van.” – mondta hosszas befelé figyelés, hallgatózás után a nő.
„Keresse meg az ajtót, ahol beléphet a házba.”
”A verandáról nyílik az ajtó.”
„Milyen a kilincs az ajtón?”
„Régi kilincs.”
„Tapintata?”
„Durva, hideg… Nincs zárva. Bemegyek. A konyhába nyílik.”
„Hogyan néz ki ez a konyha? Érezni-e itt valamilyen illatot?”
„Különleges illat. Füstös és dohos.”- válaszolta a nő szinte azonnal. Most már nyugodt volt az orvos is, több csatorna működött, köztük a szaglási, mely erős érzelmi telítettséget adott a képeknek.
„Az elrendezés kis helyes.” -tette még hozzá a páciens.
Ez a „kis helyes” szóösszetétel annyira jellemző volt erre a páciensre, hogy mosolyt csalt elő belőle. A bosszúság, hogy egy valóságos házat kell majd végigjárnia, mint egy skanzen látogatáson, már alábbhagyott benne.
A nő mondatai közti hosszas szünetek lehetőséget adtak az orvosnak az előregondolásra. Az anyai gondoskodásra fogok rákérdezni, ott biztos nincs minden rendben, -gondolta. Igen, az ételre fogok rákérdezni.
„Találkoztam a nagymamával. Megöleltem. Régen, mindig csúnyának tartottam és nem szerettem. Mert mindig olyan komor és szigorú volt a tekintete”- csacsogta a páciens egy cserfes kislány közlékenységével. Annyira meglepődött, hogy a komor tekintetű nagymama felől elfelejtett kérdezni és csak az előre legyártott kérdést tudta elővenni.
„Van-e a konyhában valami étel? Főzésnek nyomát látja-e?”
„Nem. Nincs főzés nyom. Rend és tisztaság van, mintha várnának valakit.”
„Mintha várnának valakit..” Ismételte automatikusan, ahogyan tanulta, hogy éreztesse a pácienssel, vele van.
„Anyu udvarlóját várják. Akihez nem mehetett hozzá, mert rangon aluli volt.”
„Nézzen körül a házban, milyen helyiségek vannak még itt?” – kérdezte az orvos, akit valami titokzatos erő akadályozott meg abban, hogy észrevegye a nő jelzéseit. Képtelen volt arra, hogy az irányítást átadja és csak ment, kóválygott a házban, terelgetve páciensét.
„Jobbra van egy szoba. Azt hiszem, hálószoba. Bal kéz felé is egy szoba. Be van rendezve, de nincs funkciója. Van itt egy szekrénysor, ágy, letakarva zöld terítővel. Hideg. Hideg színek.”
„Ha van kedve, nézzen be a jobb oldali szobába is.”
„Franciaágyszerűség van itt. És egy TV. Az ágy két oldalán két kis éjjeliszekrény. Anyu és nagymama alszanak itt.”
Melegszik, melegszik. – gondolta. Mégis csak ki lehet ebből hozni valamit. Anya és lánya egy franciaágyban, ez érdekes… Nagy felkiáltójelet tett a jegyzetében a gyorsan lekapart mondat után, tovább nem volt ideje töprengeni rajta, mert a helyszíni jelentés folytatódott.
„Van itt egy padlásfeljáró”
„Ha kedve van, felmehet.” – mondta. Igyekezett nem erőltetni semmit, de nagyon remélte, hogy páciensének lesz kedve a padlásra felmenni.
„Felmegyek. Por az van. Meg meleg. Sok kacat. Ruhák. Könyvek. Bakancs. A nagypapámé. Pufajka és lovaglócsizma…” Miközben buzgón jegyzetelt, azon töprengett, vajon melyik tárgyat nézesse meg alaposabban a pácienssel, amikor az megszólalt. „Anyu szomorúsága jelenik meg.”
„Anyu szomorúsága…” Ismételte meg a nő szavait, ismét. Nem akarta megzavarni, de fontosnak érezte tudatni, hogy ott van vele… és valóban, végre ténylegesen ott volt páciense mellett és végre feladta az idegenvezetős skanzen-látogatás hangulatát időző háznézést.
„Látom őt fiatalon. Helyes. Hosszú haja be van fonva. Valami miatt szomorú.”
Folytatta a nő.
„Nem engedi nagymama, hogy hozzámenjen a férfihoz, akit szeret. Hozzá akarja kényszeríteni egy férfihoz. Az a férfi az apám.. Anyu nagyon mérges. Haragszik nagymamára. Nem beszélgetnek. A párkapcsolat érinthetetlen téma. Ülnek egymás mellett. Csendben vannak.”
“Csendben vannak.” – Ismételte meg halkan, illeszkedve a padláson ülő nők csendjéhez.
„Nyomasztó, mennyire csendben vannak.”- nyögte a nő fájdalmasan
„Tudna-e valahogy segíteni nekik, hogy beszéljenek egymással?” Csusszant ki az orvos száján a kérdés. Tudta, a múlt nem változtatható meg. Nem is a múltat, csak annak a lélek homokfövenyén hagyott lábnyomát akarta megváltoztatni, elviselhetőbbé tenni, hogy ezzel a jelent is elviselhetőbbé tegye. Tudta, hogy a páciense ugyanúgy nem beszél anyjával a párkapcsolatairól, mint ahogy anyja sem beszélt a nagymamával. És ha az ember életének egy darabja titokká válik, lassan mindent befon a titok pókhálója és szinte minden, az egész élet tabu témává válik.
„Odamegyek anyámhoz. Ott állok, de ő nem vesz észre.” -mondta a fiatal nő alig hallhatóan, mintha csak attól félne, ha hangosabban beszél, a padláson ülő nőket elijeszti.
„Ön hogy néz ki?”- kérdezte az orvos izgatottan, érezte, hogy most valami fontos dolog történik.
„Elmosódott vagyok. Mintha csak fényben kavarogó por lennék.”
Vadul, remegő kézzel jegyzetelt, már szinte olvashatatlan volt, amit írt, de egyetlen szót sem akart kihagyni és közben fél szemét igyekezett a páciensen tartani.
„Mit tesz, hogy észre vetesse magát?”
„Semmit. Nem akarom, hogy észre vegyen. Fülébe súgom, hogy lázadjon fel.”
„Fülébe súgja, hogy lázadjon…” –ismételte az orvos. Egy pillanat erejéig megborzongott. Szerette ezt a fajta borzongást. Mindig azt jelezte számára, hogy páciense mélyen ott van abban a másik világban, és ő érezte, hogy vele van. Együtt voltak abban a másik valóságban.
„Fülébe súgom anyának, hogy ahhoz a férfihez menjen feleségül, akit szeret, és ne hallgasson a nagymamára.” Az orvos csendben mosolyogva jegyzetelt. Érezte, hogy a páciens végre megérett arra, hogy anyja előtt felvállalja saját döntéseit.
„Anyu összeszorítja a száját, látom, elfehérednek az ajkai. Mereven néz maga elé. Tudom, hogy döntött, szembe fog szállni a világgal szerelméért.
Feláll. A nagymama is. Elindulnak a lejárat felé. Eltűnnek.”
„Eltűnnek… Szeretné megkeresni őket a házban”?
„Nem. Inkább kimegyek az udvarra. Meleg van. Gyönyörűek a rózsák. Jó illata van a fűnek. Jó itt.”
Az órájára nézett. Ideje zárni, visszahívni páciensét- határozta el.
„Keressen egy helyet itt az udvaron. Élvezze a rózsák látványát, a fű kellemes illatát. Engedje, hogy a természet ereje átjárja és megtöltse önt erejével és gazdagságával. Pihenjen és töltekezzen…Aztán engedje el a képet. Lehet, hogy még vissza fog ide térni, még lehet, hogy találkozni fog ezzel a házzal, de most engedje el. Kezdjen el figyelni a rendelő zajára. Érzi, ahogy teste az ágyhoz ér. Kezeit szorítsa ökölbe. Nyújtózzon egyet. Majd saját ütemében, ahogy jólesik, nyissa ki a szemét, térjen ide vissza a szobába.”
Az utolsó szavakat egyre erőteljesebben és pattogósabban mondta, szinte parancsolóan. Aztán lenézett jegyzetére, tudta páciensének még néhány percre szüksége lesz, mire teljesen visszatér a rendelő valóságába.

Elégedetten dőlt hátra a székén. Karjait felemelte a feje fölé, kezeit összekulcsolta és húzni kezdte hátrafelé. Szerette a hosszú mozdulatlan jegyzetelés és megfeszített figyelem után kiropogtatni a gerincét. Becsukta a szemét, hogy teljesen átadhassa magát a nyújtózás kéjének.
„Felkelhetek, doktor úr?” – kérdezte egy férfihang, megzavarva az élvezetben. Kinyitotta szemét, döbbenten nézett a nagydarab kövérkés fiatal férfire az ágyon.
„Milyen volt?” Kérdezte szokása szerint, érezte, időt kell nyernie, hogy ő is vissza tudjon térni.
„Nagyon érdekes volt. A képek annyira tiszták voltak. És jöttek maguktól. Nem én hoztam őket létre, sőt, azt hiszem, képtelen lettem volna rá, hogy befolyásoljam őket.”
„Igen?” –makogta, szinte csak magának. A férfi felült. Mosolygott.
„Olyan érzésem volt, mintha nem is én lettem volna ott, hanem valaki más. Egy nő.”
-mondta a férfi, idegesítően mosolyogva. Lecsusszant az ágyról és lehajolt, hogy a cipőjét felvegye. Az orvos mereven ült. Nem volt ereje megmozdulni.

Mindjárt felveszi a cipőjét és kimegy. Tarts ki – bíztatta magát. Mindjárt kimegy, és te megmosod az arcod. Aztán szépen te is kisétálsz, és feltűnés nélkül megnézed az előjegyzési naptárad, hogy ki volt itt nálad. Nyugi, fiú. Túlhajtod magad, és képzelődsz- gondolta, miközben már állt és kezét nyújtotta páciensnek, aki szélesen mosolyogva arról magyarázott, hogy akkor jövő héten ugyanebben az időben.
„Persze, persze” – motyogta szinte hangtalanul maga elé. Érezte, hogy kezd szédülni, és cseng a füle. A vérnyomásom, biztosan kiugrott… és ennem is kéne, mert mindjárt vérezni kezd a fogínyem – futott át zsibbadt agyán. És akkor már nem is mosolyoghatok…