Az öreg, több mint 100 éves épület a második otthonom. Itt dolgozom, elképzelhetetlennek érzem, hogy máshol is lehet. Az épület ott áll a Pál utcai fiúk Fűvészkertje tövében, a modern városok elmaradhatatlan részét képező dzsungel közepén. Nyári délutánokon a betonrengeteg, mint szauna kályhák izzó lávakövei leheli a forróságot. Sötétbőrű testvéreink itthon vannak, és bár éveken át laktam én is itt, ma már csak átkelek e dzsungelen.
Hosszú volt a nap. Ragadós fáradt testtel, betegek panaszáradatától zsibbadt aggyal ültem autóba. Nem kedvelem a légkondicionálót, ezért az ablakot letekertem tövig mindkét oldalon. A sorompó felemelkedett, búcsút intettem a portásnak és kigördültem az útra. Jobbra hömpölygő autóáradat, balra a dzsungel. Balra indulok. Zebra, a zebra bal oldalán anya babakocsit tol, mellette egy másik fiatal nő. Lassítok, intek, menjenek. A babakocsis nő határozottan indul, majd megáll a kocsival a zebra közepén, az autó előtt. A másik az ablakhoz lép és mielőtt felocsúdhattam volna, behajol.
„Nem akarsz megdugni?” –kérdezi.
„Nem” -Igyekszem épp olyan nyugodt maradni, mint amilyen természetes egyszerűséggel a kérdést nekem szegezték.
„Nem akarod, hogy leszopjalak?”- jön a következő ajánlat.
„Kösz, de nem” –válaszolom. Hideg késként fut át agyamon a tanácstalan rémület, most mitévő legyek? Érzem, mindjárt leköp, és én félek majd megütni őt.
Rám néz. Én rá. Nem is olyan csúnya nő. Közben fél szemmel oldalra sandítok, próbálom felmérni, kik vannak a periférián, gyülekeznek-e a férfiak.
„Akkor fordulj fel!” –mondja és kihúzza fejét az ablaknyílásból.
„Jó” – hirtelen ennél frappánsabb válasz nem jut eszembe. A babakocsis nő tovább tolja gyerekét. Én pedig megkönnyebbülve, felhúzott ablakokkal hajtok tovább és felfordulok az Illés utca végén a Karácsony utca irányába.
2021.06.19.
