„Ma tűzriadó lesz, gyerekek. Különleges, szaggatott módon fog szólni a csengő. Jól jegyezzétek meg, ez jelzi, ha tűz üt ki az iskolában!” -mondta határozott, férfias, a sok dohányzástól kissé fátyolos, erős hangján. Ő volt apánk helyett anyánk, a mindenható osztályfőnök. Mintha két feje lett volna, magasra tűzött kontyban hordta vöröses haját, még inkább fölénk magasodva.
„Ha a csengő megszólal, fegyelmezetten, kettes sorokba fejlődve fogunk levonulni az udvarra. Megértettétek?” – Izgatottak és boldogok voltunk. Persze, hogy megértettük. Sőt, azt is azonnal levettük, hogy egy tanóra biztosan ugrik. Egész délelőtt alig tudtunk figyelni, úgy vártuk a jelet. Aztán egyszer csak megszólalt a csengő. Felsorakoztunk, és vidáman duruzsolva vonultunk le az udvarra. Az igazgató elvtárs és a tűzoltó parancsnok elvtárs már ott álltak, a parancsnok kezében stopperóra. Megdicsértek minket, iskolánk névadó hőséhez méltó módon teljesítettük az iskola-evakuálás feladatát.
Abban az időben az iskolánk egyre népszerűbb lett, részben ennek, részben a környezetben gombamód szaporodó tízemeleteseknek köszönhető, hogy kinőttük az épületet, ezért felezett módon használtuk. Délelőtt a kicsik, délután a felsőbb évesek. Éppen ebédeltünk, amikor a tűzjelző csengő felharsant. Egymásra néztünk a kör alakú nagy étteremben.
„Ez a tűzcsengő!” -kiáltotta el magát valaki, enyhén felfelé ívelve a hangsúlyt, mintegy megerősítést várva a felkiáltásba rejtett kérdésre. Tágra nyílt szemek, dübörgő lábak válaszoltak. Az osztályunkban volt egy picike, füstölt sárga bőrű kislány, hosszú szőkés-barna haját mindig kalácsfonásban hordta. Kati nem volt jó tanuló, de csendes, szabálykövető kislány volt. „A tálcát ki kell vinni” ez volt a parancs, és tűz ide vagy oda, erről nem feledkezett meg. Tálcával a kezében futott a maradék étel átadására szolgáló kis ablaknyílás irányába. Még most is látom, ahogy előre nyújtott kézzel esés közben is egyensúlyozza a főzelékes tányért a tálcán. Hasra vágódik, a főzelék szétfröccsen falra, arcra, hajra, padlóra. Átvágtattunk Kati felett, aki tett egy erőtlen kísérletet a felállásra, de hiába. Mi az életünkért futottunk, mint kanyon felé terelt bölénycsorda. Igyekeztünk ki a kétszárnyú lengőajtó szűk résén a szabadba, a levegő, az élet, a biztonság felé.
Az udvaron a felső osztályok diákjai szabályos kettes sorokba fejlődve vonultak, az igazgató elvtárs mellett most is ott állt a tűzoltó parancsnok, kezében a stopperóra.
2021.12.
