1978. Talán 79? esetleg 80… Megjött, végre köztünk van. Igen ő, az amerikai nagybácsi. Bőröndje, legalábbis számomra így tűnt, rágógumival tele. Fehér mentolos, szürke mentolos, zöld mentolos, sárga gyümölcsös. A gyerekeitől hordott Lewis nadrágokat, sőt mi több, Amerikában koptatott Lewis nadrágokat hoztak. Az ám a csoda, pár napja még Amerika utcáit súrolták, most pedig itt vannak. Sajnos nekem nagyok.
Este van, a nagymama konyhájában ülünk, nagymama zizeg, mint mindig, mindenki beszél, nők és férfiak egyszerre. Nagy hasú férfiakból feltörő, bugyborékoló nevetés keveredik a nők csilingelő kacagásával. Nekünk, gyerekeknek nem jut ülőhely, de nem számít. A lényeg, hogy nem vagyunk elküldve. Széklábak és megannyi emberi végtag dzsungelén fúrom át magam, végre ott vagyok az asztal szélénél. Velem szemben ül ő, az amerikai. Kezén fekete műanyag óra, a számlapja, mint az éjszakai erdőben világító gombák, zölden fénylik. Megbabonáz, de csak egy pillanatig, aztán elkapom a tekintetem. Észrevett. Rám néz, mosolyog. Lassan leveszi az óráját a csuklójáról és átnyújtja az asztal felett. Apró fekete pálcikák közt két kis pont ütemesen ugrál a másodpercek ritmusára. Varázslatos. Felveszem, a csuklóm sajnos nagyon keskeny, lötyög. De nem számít. Van órám. De még micsoda órám. Éjszaka a paplan alatt sokáig gyönyörködöm a selymes zöld fényben.
Aztán vége lett a téli szünetnek. Nem baj, most különösen jó iskolába menni. Mindenki csodálja az órámat. A digitális órámat. Még senki sem látott ilyet. A barátaimnak kölcsön adom egy-egy tanórára. Van egy lány, szőke, copfos, merészen nagy orrú. Ha rám néz áthatóan kék szemeivel, lángvörös füleim mindenkinek elfecsegik titkomat. Nem baj, ha mindenki megtudja is, neki egy egész délutánra odaadom. Az óra kézről kézre jár. Jól bírja, még azt se bánja, mikor havas lesz. De a szíj, a műanyag szíj hamar feladja. Bőrcsík kerül rá és nyakamban hordom, mint egy királyi pecsétet. Anyám buta norman bili frizurát vágott, de most ezzel az órával még ez is jól néz ki.
Alig száz kilométerrel távolabb, egy másik szocialista iparvárosban egy kisfiú órát kap. Digitális órát. Mindenki csodálja. Híres lesz. Hú, digitális órája van, láttátok? Tudjátok ki? Ja, igen, a Digi…
Eltelt 5 év, talán 10 is. Egy napon a szőke lány megkeresett. Egy eldugott kolostorban éltem, de ő megtalált. Sétáltunk a kertben, nedves völgyek alján, magas fák között. A szeme, mint a tavaszi égbolt. De már nem pirulok, szívem sem dobban.
Aztán újabb 10 év, talán 15 is. Tavasz van. Még csontvelő szaggatóan hideg a tavaszi égbolt színű tó vize. Fekszünk a tóparton. Még nem tudom, hogy ez az utolsó nap, hogy a ferde szemű lány, mint feleségem fekszik mellettem.
Újabb évek jönnek, lányok mennek.
Talán 30 év is eltelt már, mióta a selymes zöld színű digitális karórát megkaptam. Egy mélybarna szemű lány ül velem szemben, a kecses ujjai közt pohár, kezemben cigaretta. A füstön át nézem, hallgatom. A volt férjéről mesél, nekem, a jövőbelinek. Egy kisfiúról szól a történet, aki egy Duna parti kisvárosban valamikor régen, talán 30 éve már, hogy egy digitális órát kapott…
2016.02.16. Brough
