Egy orvos tépelődései
Egyszer egy barátom feltette nekem a kérdést, mit gondolok, miért hívják az orvosi munkát hivatásnak? És vajon mely foglalkozásokat nevezzük még hivatásnak?
Hirtelen a papi hivatás, meg a tanári hivatás jutottak eszembe, és az, hogy a hivatás szó az elhívásra utal. A kérdés, habár válaszoltam rá, továbbra is velem maradt. Később az jutott eszembe, hogy ez a három hivatás valaha egy volt és a sámánok feladatait foglalta össze. A sámánok voltak az ősi közösségek papjai, tanítói és medicinás emberei. A közösségek megbecsülték sámánjaikat. Egy nép jövője múlott rajtuk. Jobban megbecsülték, mint harci főnökeiket vagy a faluvezetőket. Tudták, hogy falu főnökké válás az ő döntésük eredménye. De a sámán elhívása az Égtől való.
Egy jó sámán erőt adott a harchoz, a vadászathoz. Kibékítette az elejtett állatok lelkeit, helyre állította a természetben az öldöklés kapcsán megbillent egyensúlyt. Gyógyította a betegeket, a természet törvényeinek ismeretére tanította a fiatalokat, megismertette velük az ősök történetét, megtanította őket arra, hogyan használják belső erőiket. Egy jó sámán sok mindent látott a jövőből, és tudása révén segítette népét a bajok elkerülésében. Megteremtette a kapcsolatot a múlt, a jelen és a jövő között. Olyan volt, mint egy Életfa, mely összeköti a Felszín Alatti Világot az Éggel.
Szomorú ma végignézni a magyar társadalmi berendezkedésen. Azt látjuk, hogy a legkevésbé megbecsült foglalkozások éppen azok, melyeket a hivatások kategóriájába sorolunk. Talán nem akarunk tovább élni? Talán tudatosan választjuk a nemzeti elmúlás lehetőségét? Orvosainkat nem fizetjük meg. Egy részük más népekhez menekül, más részük túlhajszoltság miatt idő előtt kilép az Életből. A tanárok évek, évtizedek óta alul vannak fizetve. Egy olyan társadalmi berendezkedésben, ahol az értékesség legfőbb mércéje az anyagi megbecsültség, nem csoda, ha megvetéssel találkoznak. És az sem csoda, ha időnként egy-egy pofon is elcsattan. És hát a papok, tiszteletesek… Őket többnyire csak díszletként használjuk látványos esküvők, keresztelők és temetések alkalmával.
Egy este aztán megvilágosodtam. Éppen E.Aronson „A társas lény” című művét olvastam. Hát persze, csaptam homlokomra, és széles belső mosoly árasztotta el lelkemet. Vezetőink nem akarnak rosszat. Egyszerűen csak ismerik a Kognitív disszonancia törvényét. Tudják, ha egy munkát nagyon jól megfizetnek, akkor a jelentős Külső Jutalmazás miatt a Belső Jutalomra, belső azonosulásra nincs szükség a feladat elvégzéséhez. Viszont, ha egy munkát alul finanszíroznak, akkor a munka elvégzése attitüd változást indít el. Fontossá válik a munkavégző személy számára, hogy azonosuljon a munkájával, a feladattal. Fontos a jutalom belső kiépítése, mert különben nem képes feladatát elvégezni.
Vezetőink sokszor kényszerülnek tisztességtelen munkák elvégezésére, de nagyon okosan vigyáznak lelki egészségükre, ezért jól megfizetik magukat, így a magas külső jutalmazás miatt a munka nem követel tőlük azonosulást a faladattal. Nekünk, hivatásunkat végzőknek viszont jót akarnak. Tudják, hogy munkánk értékes, és fontosnak tartják, hogy az ezzel való azonosulást elősegítsék, ezért csak annyit fizetnek, hogy éppen ne haljunk éhen.
Megnyugodtam. Hála az Égnek, mégse akarják vezetőink a nemzet pusztulását, egyszerűen csak pszichológiailag műveltebbek, mint más népek vezetői.
2017.
