Éppen a szobájában ültem, egy beteget beszéltünk meg. Csörgött a telefonja, elnézést kért tőlem, majd felvette. A vízvezetékszerelő volt. Időpontot próbált egyeztetni vele. “Sajnos akkor nem tudok otthon lenni, de a partnerem igen”, – mondta, “I will ask him…” – folytatta. Him? – csodálkoztam magamban. Biztosan eltévesztette. Bizonyára azt akarta mondani, “ask her”. Vagy, ha him, akkor ez a hím csak lakótárs. Nem tudtam elhinni. Nem illett a képbe. Magas volt, válla széles, csipője keskeny. Álla erőteljes, szemei egészen mélyen ülőek, mintha két bogár bemászott volna egy otthagyott koponyába.
Az angliai vezető orvosokkal ellentétben soha nem hordott zakót. Rosszul vasalt ingekben és még kevésbé jól vasalt pamut pantallókban járt, de a nyakkendőt soha nem felejtette el felkötni. Mindig nagyon tiszta volt és hanyagul elegáns. Nem volt benne semmi nőies, semmi mesterkéltség. Talán ő a férfi a kapcsolatban, nyugtáztam magamban az elvárásaimnak való meg nem felelést. Szakmailag jól felkészült, emberséges orvos volt, kollégának őszinte, segítőkész, felszínes sallangoktól mentes. Ahogy telt az idő kezdtünk igazán jóba lenni. Meghívtam ebédre, eljött. A feleségem főzött, babgulyást, ami jó lett, igaz, a bab kimaradt belőle, amire csak akkor jöttünk rá, amikor kezdtem neki magyarázni, mi a különbség a gulyásleves és babgulyás között. Na, mi? Hát a bab. Persze… Beszélt nekünk a barátjáról, Jetiről. Láttuk magunk előtt Jetit, magas, szőke, szakállas, mindenütt szőrös viking férfit, aki mellett ő egy törékeny angolszász szépségnek tűnhetett. Mégis csak neki kell a nő szerepet vinnie- morfondíroztam magamban. A szerepek felett nem tudtam nyugvópontra jutni. Az a gondolat, hogy ő a nő, valahogy zavarba ejtő volt.
Aztán eljött megint, hozta a kutyáját, a fiam kirángatott minket a térre focizni, az erdőbe játék pisztolyokkal harcolni, a parkba kosarazni. Második vagy harmadik ilyen családlátogatáson meghívott minket ebédre magukhoz. Örömmel elfogadtuk. Gondoltam, kisfiamnak se árt, ha időben megtanulja a másság elfogadását.
London, Oxford street. A parkolás problémás. Több háztömbnyi séta után végre ott vagyunk. A kapucsengő is megvan. A lakás kicsi, visszafogott egyszerűség ellenére vagy éppen ezért, kellemes. Az asztal megterítve, a konyhából steak illata szűrődik a nappaliba.
Jeti még alszik, -mondja visszafogott hangon-, éjszakás volt. Halkan duruzsolva beszélgetünk, várjuk, hogy Jeti, a viking, végre felkeljen. Egyszercsak nyílik az ajtó, egy fekete könyököt látunk. Sportruha, fut át a fejemen a gondolat. Aztán megjelenik ő, az ismeretlen partner, teljes valójában.
Alacsony, izmos, jóképű fekete férfi lép ki a szobából, fehér ingét a vasaló deszkára fekteti, de mielőtt neki állna a vasalásnak odalép hozzánk, kezet nyújt. “Anijeti”- mondja, és fehéren villan a fogsora, ahogy ránk mosolyog.
Bp.2020.augusztus
