Esélyegyenlőség

Lassan vége felé közeledik a munkaidő. Miközben nézem sápadt arcán a hypo marta foltokat, a szobába észrevétlenül belopakodik a félhomály. Jegyzetelek, segít, hogy ne kalandozzak el. Keze kesztyűben, nehogy valamit megfogjon és valakit megfertőzzön a testét beborító láthatatlan fertőző kis spermaférgekkel. Még két év után is érzi a szagát, érzi őket a bőrén. Hypot lélegez be otthon, és amikor végre hányni kezd, örül, mert tudja, hogy legalább belülről tisztul. Sokszor nem eszik, mert étel helyett pénzét tisztítószerekre költi. Ha teheti, és ha elég jól érzi magát, levelet ír lányának. Egy éves a kicsi, már lassan egy éve nem látta. Elvették tőle. De ha láthatná sem akarná látni, nem bírja még nézni sem az erőszakban fogant gyereket. Míg a hasában növekedett is, mindig csak az érezte, hogy egy fertőző tályog növekszik benne belülről zabálva fel őt. Nézem seszínű haját, aggodalomtól barázdált fiatal arcát, az apró, borongós angliai égszín szemeket, és megjelenik előttem egy kislány, akinek a nagyanyja villanyszék helyett villanykádban halt meg, önként. A kislány rám néz, tejföl szőke a haja, mint a húgomé volt, amikor még úszni járt. A szeme kérdez, nem tudom, mit mondhatnék neki. Istent keresem gondolatban, de csak az evolúció kegyetlen törvénykönyve jut eszembe. A barátaimra gondolok, akik maguk is nevelőszülőségre készülnek. A társadalom kétségbeesett igyekezete helyre tenni valamit abból, amit a teremtés elhibázott. Vagy ez is a terv része? A papírra nézek, jegyeztelek tovább, az általában segít, hogy ne kalandozzak el. Felállok, a villanykapcsolóhoz lépek, a szobát elönti a sárga meleg fény, csak bennem marad a sápadtszürke hideg félhomály.