Felvegyem, ne vegyem? Nem veszem, most mással foglalkozom…
Áh, de! Mégis felveszem… Idegesít a csengőhang. Ha új beteg, majd elküldöm, most nincs rá időm. Hová zsúfoljam be?
„Halló, Hamvas…” A hangommal jelzem, fáradt vagyok és még annál is inkább elfoglalt.
Na, csak jó, hogy felvettem. Hu! Hát ez most nagyon rosszul érint… Meghalt. Felakasztotta magát.
Pont az előbb hívtam, hogy mondjam neki, még beteg vagyok, ne jöjjön holnap, ha szükséges valami, felírom. Nem vette fel. Persze. Hogyan is vette volna? Megölte magát. Lehet, hogy gyakrabban kellett volna hívni kontrollra? Lehet, hogy nem kellett volna neki azt a gyógyszert adni? Vagy be kellett volna fektetni. De nem akart, mert szégyellte, hogy szakmabeli. De, de… akkor is, a francba is.. ha kell erőszakkal is!
Mennyit segített fiatal koromban az öreg, borostás, lúdtalpas, öniróniától keserédes főnök mondása: „Egy fiatal orvos útját fejfák szegélyezik…”
Abban az időben, hetente halt meg valaki az osztályon. Az emberek halni jártak a vidéki kórház belosztályára. Otthon fura meghalni. Bizonyára aggasztó egy haldoklónak azt látni, hogy körülötte mindenki meg van ijedve. Hát nem elég a saját baja? A rokonság is ráérzett erre. Ha az ember nincs jól, a család mentőt hív, a beteg bemegy a kórházba. Aztán ott hal meg az orvos kezei között. Az orvos legalább nem esik kétségbe… Legalábbis igyekszik nem mutatni. Minek is terhelné ezzel a beteget? A halállal lehet sakkozni, de a végén úgyis ő nyer. Kérdés csak az, hányadik lépésben?
Amikor eljöttem a pszichiátriára azt hittem megszabadultam ettől a tehertől. A fejfák száma csökkent. De ami rosszabb, akasztott emberek lógnak az utam mentén. Be-belibbennek a képbe, mint gyerekkoromban a temetődomb mellett kúszó poros mélyút mentén sötétben a fákon himbálózó szellemek. Van, aki kutyapórázon. Van, aki csaptelepre hurkolt harisnyán. Van, aki kötélen. Hányan haltak meg, mert nem volt még 5percem? Vagy nem akkor volt 5percem. Nem akkor… De mikor? Ki tudja, mikor kell az az 5perc? Akkor kell, amikor éppen már elfogyott. Az 5percet senki nem tagadná meg. De ki tudja, melyik az az 5perc, amit nem szabad megtagadni?
Nehéz most arra gondolni, hányan nem haltak meg. Jó lenne, de az most nem jön.
Fekszem az ágyban. A bágyadt délutáni fény itt pihen velem az ágyban. Betegen. Próbálok aludni. Nem megy. Egy Gondolat ül a kád szélén, háta nagy G betűbe görnyed, nyakát előre ejti. Lábát a gondolatok vízében áztatja. Rám néz, szomorú a szeme.
A telefon csörög. Ébreszt, hogy majd este is tudjak aludni.
2022.02.14.
