Alföld. Nyár. A nap magasan jár. A fák fejükkel idősebb társaik árnyékát keresik. Itt-ott művirágok kornyadoznak, mások már porba hullajtották napszítta fejüket. Fekete ingben, sötét zakóban állok, fejemre tűz a nap, érzem, ahogy az agyam összeaszik koponyámban, mint összeszorított szivacsból a víz, a gerincemen kövér cseppekben gördül lefelé az izzadság.
A beszéd rövid, nem él vissza a gyászolók türelmével. „Az élet elmúlik, a szeretet örök… találkozunk majd, a túlvilágon vagy egy következő életben…” Milyen érdekes, Isten kiűzetett a világból, de a vágy a túlélésre nem követi Őt. Virágok hullanak a koporsóra. Majd betonlapok kerülnek a mélybe, a koporsó köré épített vékony betonfalra, erre a föld. Így nem dong annyira, kevésbé fájdalmas. A gyászolók búcsúznak. Az özvegy a koszorúk szalagjait olvasgatja, összevetve a megjelentekkel. Az eltávozott jó ember volt. Csendes méltósággal viselte betegségét, több mint fél életen át. Kevés emberrel járt össze. Ahhoz képest egészen sokan eljöttek.
Ha majd én halok meg… -indul bennem a gondolat. Nem akarom a temetést, sem tűző napon, sem fagyott földben. Nekem, akkor már halottként milyen felesleges lesz, ha eljönnek a gyerekeim, unokáim, testvéreim, barátaim, a munkatársaim, mind kik még emlékeznek rám. Mi lesz nekem ebből jó? Megadják nekem a végtisztességet. Milyen felesleges gesztus, hisz a halottként ebből már semmit nem érzek majd, mint ahogy a koporsó fája, az azt körül bástyázó betonlapok is felesleges pénzkidobást jelentenek, a sírban és síron a halottal együtt pusztuló virágokkal együtt. A gyászolók magukat siratják. Talán jobb lenne, ha minden évet megünnepelnénk, amikor még élünk, előre ünnepelnénk a halálunkat, és eljönnének azok, akik akkor eljönnek majd, ha meghalunk. Jöjjenek most, amikor még élünk. Mondják, ha van, ami igaz és szép.
Apám nem régen volt 80 éves. Testvérem azt találta ki, írjunk neki arról, mi jót kaptunk és mit tanultunk tőle. Amikor először hallottam az ötletről, azt éreztem, ez valami nagy gusztustalan hízelgésbe fog torkolni, hisz mit lehet mondani valakinek, aki az érzelmi zsarolás nagymestereként vezényelte évtizedeken át a családját.
Aztán eszembe jutott ez is, az is. A többieknek is. Megírtuk, felolvastuk. Jó volt. Talán ezt kellene tenni temetés helyett. Előre megtartani a temetési beszédet, elmondani annak, aki majd elmegy közülünk azt, ami jót adott, akkor, amikor még itt van. És egyszer talán, még mielőtt eltávozik, elmondhatjuk majd a rosszat is…
Bp. 2020. június
