Bandi Bácsi
Van-e értelme a múltat kutatni? Vajon múltban élést jelent-e a múlttal való foglalkozás? Nem hiszem. Azt gondolom, a múltunk ismerete nagyon is fontos, nem csak a belőle leszűrhető tanulságok miatt, hanem az általa kínált erőforrások miatt is.
Pszichoterápiás munka során, amikor valaki elakad egy életfeladattal való megküzdésben, sokszor fordulunk a tudat mélyebb rétegei felé belső erőforrások, modell személyek után kutatva.
Mai napig kérdés, miért tudott a Cro-Magnoni ember az erősebb testalkatú, szívósabb Neandervölgyi fölé kerekedni. Sokan sokféle választ adtak már, az egyik lehetséges magyarázat az, hogy a Cro- Magnoni ember védte az öregeket és rájuk bízta az utódgondozást. Vajon mi mást adhatott egy öregember egy életerős fiatalnak, ha nem az ő saját élettapasztalatát, amiben már persze generációk hosszú sorának élettapasztalata sűrűsödött.
A múlt eltölthet szégyennel és eltölthet minket büszkeséggel. A szégyen fontos és szükséges, hiszen a társadalmi beilleszkedést, a konformitást segíti elő. Ugyanakkor megnyomorít, szolgává tesz. A mértéktartó büszkeség és belső tartás az, ami az embert szabaddá teszi még akkor is, ha a test éppen rabságban sínylődik.
Bizonyára sokunknak, akik Hamvas vezetéknévre hallgatunk, van olyan élménye, hogy bemutatkozás után valaki barátságos kíváncsisággal megkérdezi, „csak nem Hamvas Béla rokona?” Ha ilyenkor lelkesen rávágja az ember, „nem, a Hamvas püspöké”, akkor általában kétféle választ kap. Vagy üres tekintet, mely az kérdezi, „ki a fene az a Hamvas püspök?” vagy rosszalló szemöldök felhúzás, mely azt sejteti, a kérdező tudja, hogy Hamvas püspök béke pap volt, ami sokak értelmezése szerint a megalkuvással és kommunista rezsim kiszolgálásával egyenértékű.
Egy történetet szeretnék elmesélni nagyapámról, apiról és api testvéréről, Bandi bácsiról. Nagynéném, Klári néni már nagyon beteg volt, amikor ezt a történetet rám bízta és kérte, adjam tovább.
Klári fiatalasszony volt, Esztergomban élt Gyurka bácsival. Api egy nap bent járt Bandi bácsinál a püspöki palotában, majd Klárihoz sietett. „Nagy bajban van Bandi bácsi” –mondta lányának gondterhelten. Bandi bácsit a térdeplőn találta, imádkozott, mélyen magába temetkezve, észre sem vette, hogy öccse belépett hozzá a szobába. Ezt megelőzően Klári már eljuttatott egy figyelmeztetést apihoz, ami több áttételen keresztül ért el hozzá és figyelmeztette őt, hogy az életére akarnak törni. Api persze nem vette ezt komolyan, talán azt gondolta, hogy ő a 8 gyermekes békeszerető dolgos kis ember nem lehet fontos a társadalmi nagyjátszmákban. Tévedett.
Api másnap meghalt. Persze véletlen baleset áldozataként. De valóban véletlen volt a baleset? Soha nem fogjuk megtudni. Aznap egy transzformátor házban dolgozott, villanyt szerelt. Valaki idejekorán visszakapcsolta az áramot, az áram ívet húzott a transzformátor egyik eleme és az api kezében lévő csavarhúzó között. Nem halt meg rögtön. Állítólag még sokáig vergődött kamralebegés állapotában. Ebben az időben apiék a dorogi kórházzal szemben laktak. Dezső, a mi amerikai Dezsőnk, bement a kórházba és üvöltözve számon kérte az orvoson, hogy miért nem ment ki apihoz. Az orvos visszaüvöltötte, hogy szabadságon volt. Véletlenek sorozata. Elgondolkodtató…
Azt is lehet tudni, hogy amikor 1945-ben apit elvitték az oroszok malenykij robotra, (életfogytig tartó kis munkára), Bandi bácsi levelet írt az Ideiglenes Kormány miniszterelnökének és segítségét kérte öccse kiszabadításában. A miniszter levelet írt a külügyminiszternek, melyben azt írta: „Hamvas Dezső, Hamvas Endre csanádi püspök öccse, akinek kiszabadítására kormányzati szempontból nagy súlyt helyezek.” Hogy mi történt a kuliszák mögött, azt nem tudni. Az biztos, hogy api hazatért barátjával Zorkó Rezsővel együtt. Megszökött. Talán helyesebb, ha azt mondjuk, hagyták megszökni…
Ki tudja, mit ígért és mit kért az uralkodó osztály cserébe? Talán volt egy félmondat, mint Bacsó Péter Tanú című filmjében, … Pelikán elvtárs, egyszer majd kérni fogunk Öntől valamit… Aztán amikor kértek, Bandi bácsi talán nemet mondott. Egy darabig. Talán api halála volt a pont, ahol megtört.
De igazából nem is ez a fontos. Vannak idők, amikor nehéz embernek maradni. Hősként harcolni, ellenségeket magunk előtt küldeni a halálba hősies. De tudjuk, „ex injuria jus non oritur” (jogtalanság nem szül jogot). Mártírnak lenni még dicsőbb. De nem biztos, hogy hasznos. Viszont szót emelni az igazságtalanság ellen, főként, ha erre lehetőségünk adatik, kötelességünk.
Bandi bácsi szót emelt az első világháborút követően a Tanácsköztársaság bukása után Oroszországból hazatért magyar foglyok kommunista hazaárulóként való kezelése ellen.
1944 márciusában el kellett hagyja Budapestet, mert a nácizmust elítélő nyilatkozatai miatt neve szerepelt a németek letartóztatási listáján. Szegedre ment, de nem hallgatott. A szegedi zsidóság védelmében a főispánhoz írt leveléből idézek egy mondatot: …”Isten előtt való felelősségem tudatában és lelkiismertem szavára hallgatva emelem fel szavamat azon igazságtalanság ellen, mellyel bírói ítélettel bűnösnek el nem ítélt, tehát ártatlan emberek tömegét, szegedi lakókat tisztán faji származásuk miatt szabadságuktól és vagyonuktól megfosztva bizonytalan végű deportálásnak kitesznek és így magyar népünket is Isten és világ ítélőszéke előtt terhelik.” Júniusban, amikor elhurcolták a zsidókat, a Fogadalmi templomban nagy tömeg előtt azt mondta „ki kell mondanunk hangosan, nehogy az emberek téves lelkiismeretre tegyenek szert, mindez a kereszténységgel össze nem egyeztethető!”
El tudjátok képzelni mekkora bátorság kellett ehhez 1944-ben? Bandi bácsi nem félt. A haláltól biztosan nem.
Egy év múlva már az ideiglenes kormány segítségét és közben járását kérte az oroszok által elhurcolt dorogi bányamunkások szabadon bocsájtására.
Talán ez Bandi bácsi üzenete nekünk a múltból. Szót emelni. Szót emelni azért, amiben hiszünk.
Mind emellett persze joggal feltételezhetjük, hogy a lehetőségekhez mérten igyekezett az Egyház számára a túlélést biztosítani. Ha megalkudott is, nem gyávaságból tette. Értünk tette, akik ma itt vagyunk, apáinkért, anyáinkért!
Amikor Pannonhalmán, a tőle örökölt hosszú fekete papkabátjában a várköröket róttam, még nem ismertem ezt az üzenetet. Dacból hordtam a kabátját, az egyházból finoman áradó lenézés elleni dacból.
Nem tudom, hol van már az öreg fekete naftalin szagú kabát, de nincs is rá szükségem. Az üzenet a kabát alatt volt és van. (A szívemben.)
2019.03.31.
