Hogyan lettem pszichiáter

Apám családjában szokás volt, hogy a testvérek leszármazottaikkal együtt összegyűltek nagymamám születésnapja táján nagymama házában. A hátsó szobában volt egy óriási kerek asztal, itt csak a felnőtteknek, azok közül se mindnek jutott hely. Mi, gyerekek az asztal körül őgyelegtünk. A mi családunkban „kagylózni” nem volt tilos, én pedig imádtam hallgatni a történeteket. Egyszer úgy esett, hogy hallottam, hogy orvos nagynéném meglátogatta pszichiáter unokatestvéremet a munkahelyén. Az élménybeszámoló szerint az egyik sarokban magába roskadva kuporgott egy beteg, és azon töprengett, hogy vajon ő légy-e vagy szúnyog…
Ekkor éreztem, hogy igen, ez valami olyasmi, amiért érdemes tanulni. Hogy megértsem, valakinek miért fontos a kérdés, vajon ő légy vagy szúnyog.

Teltek az évek. Nem igazán foglalkoztam a szúnyog-légy problémakörrel, amikor egy nyaralás alatt kezembe került egy könyv, Bánki doktor könyve, a Beteg elme. Apám olvasta. Abban az időben épp nagyon jóban voltunk. Együtt úsztunk a balatoni viharban. És együtt olvastuk a könyvet is. Családom több tagját véltem megbújni az esetek mögött, és felcsigázott a lehetőség, hogy megértsem egy kusza szövevényes rendszer belső mozgatórugóit.

Az orvosira azért jelentkeztem, hogy pszichiáter legyek. Aztán hamarosan eltérültem és a sebésszé válás vágya lebegett a szemem előtt, miközben az anatómia könyv felett görnyedtem és azon méláztam, hogyan is történhet az, amikor Artéria elvtárs, vörös benzinkutas kezeslábasban, óriási fúrót tartava kezében éppen átfúrja a gyomor falát.

A műtéteken való kampózást halálosan untam. Az ortopédia elborzasztott. Na nem a vér látványa, hanem az asztalos mesterség. Soha nem voltam igazán jó a bútorgyártásban. Végül a belgyógyászat mellett döntöttem.
Másodszor voltam Kínában, amikor az egyik mesterem, aki éveket oktatott és gyógyított Kanadában és Írországban, azt mondta, „tudod, veletek, európaiakkal az a baj, hogy meggyógyultok a kezelésektől, aztán visszamentek ugyanarra a munkahelyre, ugyanabba a családba, ami megbetegített benneteket és újra betegek lesztek. A betegség megnyilvánulása más lesz, de a mögöttes energetikai diagnózis ugyanaz. Ha gyógyítani akarsz, legyél pszichiáter!”- fejezte be, megadva a végső döfést belgyógyász karrieremnek. Hazamentem és elkezdtem munkát keresni, mint pszichiáter.

Még csak néhány napja dolgoztam az egyetemi klinikán, egy pszichoterápiás esetbemutatón ültem, amikor váratlanul egy magnós-rádió megszólalt. Az előadó megállt, láthatóan zavarta őt, hogy másvalaki is beszél a teremben. Többen ugrottak, hogy elnémítsák a masinát, de a megfelelő gombot senki nem találta. Végül az egyik kolléga egy határozott mozdulattal kihúzta a készüléket az áramforrásból. A rádió elnémult. A megkönnyebbültség mosolya futott át az arcokon. Éreztem, hogy a pszichiáterek között jó helyen vagyok.