Júliusi reggel

A júliusi reggel nedves hideg ujjaival beletúrt rövidre nyírt hajába. Elmosolyodott, ahogy a csukódó ajtó kattanását meghallotta. Sikerült – gondolta. A nővér elhitte. Elhitte, hogy jól van, elhitte, hogy csak egy doboz cigarettáért ugrik ki a közeli közértbe. Régen nem érzett kellemes nyugalom járta át, cirógatta tépett fáradt lelkét. Senki nincs, aki útjába állhatott volna. A doktor, a szarházi, elment két hétre. El mert menni nyaralni, most, amikor neki szüksége lett volna rá. Itt hagyta őt, hiába tekergett előtte a padlón, sírva, könyörögve, hogy mentse meg a börtöntől. Csak annyit mondott, nem gondolja, hogy börtönbe csuknák csak azért, mert pszichotikus állapotban cannabisszal dörzsölte be fogzó kislánya ínyét. Sírt, jajgatott. Minden hiába. Lelke tolókocsiba szíjazva vágtatott lefelé a lépcsőn a börtönök legsötétebb nyirkos halálszagú mélye felé.  Hagyta zuhanni és csak másnap ült le vele beszélgetni.

A kis szoba festett ablakai röhejes módon templomhangulatot árasztottak. A levegőben a korábban beszélgetők ott felejtett testszaga ténfergett. Ő felhúzott lábbal ült és sírt. Már lehet, hogy nem is él – gondolta. Talán éppen érte mond a pap misét és ő csak képzeli, hogy ez egy orvos. A pap, vagy orvos, vagy mit tudom én, már a diagnózisról beszélt. Az anyja is itt van. Mit keres itt az anyja? Most már biztosan halott. Az anyja egyetérteni látszik az orvossal. Szépeket mond róla, mint a halottról szokás, hogy ő egy parti pillangó volt, amikor jól volt, és bezárkózott a lakásba, amikor rosszul. És ki sem mozdult onnan és csak földre dobott matrac, mint a hajótörött egyetlen deszkája volt a világ, azon csücsült naphosszat gyerekeivel és szívta és szívta a marihuánát. A szavak a nap sugaraival játszó porszemcsék közé keveredve bukdácsoltak a levegőben. Egy távoli világból hoztak megfejthetetlen üzenetet. Tompán rémleni kezdett két kicsi arc, a gyereki arca. Igen, mintha lettek volna gyerekei is, abban a másik világban, ahol marihuána volt és kacagás. Akkor se értette őt senki. Senki nem akarta látni, milyen jó anya volt. A matrac volt a világ, ahol biztonságban volt. Ha akartak ettek, ha akartak aludtak. Vidámak voltak. Nem kellett a külvilág a mocskával, az erőszakkal, a szexéhes férfiakkal, hüvelyszaggató óriás falloszokkal. Kérdezik őt is. Szája jól nevelt módon válaszra nyílik, beszél anélkül, hogy valóban felszínre kellene buknia. A mélyben marad, lassú nyugodt tempóban siklik a végtelenben. A szertartásnak vége. A pap, vagy orvos, vagy akárki, feláll, jelzi, hogy ők is álljanak fel. Tompán, gépisen feláll ő is. A félelem most valahogy távoli, mintha valaki máshoz tartozna, nem hozzá. Az anyja még beszél hozzá, kedvesen mosolyog.

Végre elment az anyja is. Egyedül van, felhúzott lábbal ül a sötétben. A szobába egy elemlámpa fénye kukucskál be, egy pillanatra megpihen az arcán, aztán kilibben a szobából. A beszélgetés óta valami furcsa csendességet érez belül. Hideg, de nem fáj. Nem meri még magának sem kimondani a nevét. Ma még nem. Majd talán holnap.

A holnap ma van. A félelem nem tért vissza. Már az utcán van, siet, mint akinek dolga van. Cigarettáért megy, mondta. Este találkoznia kell az anyjával, vacsorázni mennek. De előtte még valamit el kell intéznie. Kifordul az utcából, lassan eléri a kisboltot. Egy pillanatra megáll a bolt előtt, tétovázik. Talán mégis csak cigarettát kéne venni és aztán visszamenni. Délután újra bevenni a gyógyszert, várni, hogy jobb lesz. Várni, de mire? Hogy a félelem újra lecsapjon? Már nem akarja dédelgetni a múltat, kapargatni a sebeket. Élvezi az ürességet és igyekszik semmivel sem megzavarni az ünnepélyes csendet.  Gyorsít lépésein, lassan eléri a síneket. A vasúti felüljáró betonoszlopai alá áll, nem akarja, hogy a mozdonyvezető túl korán észrevegye. Leteszi a sín mellé a hangfelvételre állított telefont. Vár.

Brough 2016.03.30.