Kávé

A kórházi nővérek tudják a világon a legerősebb kávét főzni. Az illata, mint a patikák serlegét körbefonó kígyó tekereg végig a hajnali kórházfolyosók kockakövei, kopott korlátai között. Sokáig ellenálltam, aztán amikor medikus koromban ügyelni kezdtem, és az éjszakai alvásra szánt időt ágytálak cseréjével, vérnyomás monitorozással töltöttem, az asztal tetején átszundikált pár lopott óra után végül is ráfanyalodtam a kávéra. A kávé lett a titkos csodafegyver a két ujj között fogott toll mellett. Ha hallgatsz valakit, akire nem könnyű figyelni, a legjobb módszer, hogy a két ujjad közé fogod a tollat, amivel egyébként jegyzetelhetsz is, ha az illető váratlanul valami nagyon jelentőségteljeset és fontosat mondana. Ha elkezdesz elbóbiskolni, a toll leesik, a koppanás felébreszt. Ez sokkal humánusabb módszer, mint a megfáradt pszichoanalitikusok elavult módszere az orr alá illesztett, tűhegyesre faragott ceruzával. Kellemetlen úgy ébredni, hogy egy ceruza áll ki az orrodból, nem beszélve a ceruza kihúzást követő vérzésről.

Az órámra néztem és tudtam, már nincs sok hátra, mindjárt itt van ő. Valamelyik családtagját sikerrel kezeltem, és az édesanyja meg volt győződve róla, hogy csak én tudom a fiát meggyógyítani. Egy fiatal orvos lelkesedésével estem neki az esetnek. Soha korábban meg nem élt unalom jellemezte találkozásainkat, és csak a kiolthatatlan nárcizmus, a lassan hanyatló magabiztosság és a hervadozó segíteni vágyás zagyva keveréke akadályozta, hogy elküldjem. A nővérszobába siettem, elég volt kimondanom a nevét, a nővérek tudták, kávé kell, erős.

A kávé ízét még ott éreztem a számban, ültem a széken, a toll már kétszer kiesett a kezemből és éppen egy újabb, még hatékonyabb módszer kidolgozásán fáradoztam. Egyik lábam behúztam az alacsony fotelszék alá, csak úgy lazán, a másikat viszont magam elé helyeztem, fél fenéken ülve, de azzal is épp csak alig érintve a széket,.a súlyomat a magam elé tett lábamra helyeztem. Ez elég fárasztó, jegyzetelésre nem kifejezetten alkalmas testhelyzet, viszont az elalvás szinte kizárt. Legalábbis ez volt az elmélet.

Amikor felnéztem, láttam, hogy még mindig ül, nem mozdult, monoton hangon folytatta a történetet. Arcom a padlón, egyik lábam a szék alatt, a másik valahol alám szorulva. Különös, milyen ritkán használjuk ezt a nézőpontot. Én sem időztem benne sokáig, még egyszer felnéztem, ő továbbra sem reagált, még csak szünetet sem tartott. Felültem. Már nem sok volt hátra, végig vártam, ezúttal éberen, majd elköszöntem. Másnap felhívtam az édesanyját és megmondtam, hogy sajnos nem tudom tovább vállalni a fiát. Az alvásról nem szóltam, úgy tűnt, ő sem hallott róla.