Fehér nadrág, fehér ing, nyakamban fekete fonendoszkóp. A hosszú fehér köpeny uszályként követett, libegve, ahogy katonás léptekkel gázoltam az öreg kastély kövezetén szétterülő fénytócsákon át. Igyekeztem, rá akartam nézni a főorvosi vizit előtt.
Tegnap délután még a röntgen vizsgálatát intéztem. A kontrasztanyaggal szembeni érzékenységéről kérdeztem. Félt tőle, én pedig a vizsgálat veszélytelenségét és fontosságát ecseteltem neki. A vizsgálat óta eszméletlen volt. Nem értettük, miért, hogyan…
Amikor beléptem a szobába, az ágyán ült, fejét kissé oldalra billentve fésülte hosszú erős haját. Ránéztem, fekete szemeiben különös fény. „Doktor úr, megérett a búza az aratásra”- mondta derűsen, szinte kacéran.
Talán egy óra telhetett el, amikor a vizitelő főorvost kísérve újra a szobába léptem. Az ágyban feküdt, kezei imára kulcsolva a mellén, csontos arca még mindig mosolygott, kalácsba font ősz haja a párnán. Elment.
Azóta is kísért. Néha hetente jön, máskor csak évente. Nem bánt, csak jön és mosolyog. Már nem hordok fehér nadrágot, fehér inget. Köpenyt és fonendoszkópot is csak ritkán. A kastély ablakait bedeszkázták. De ő csak jön, némán.
2021.06.19.
