A megvilágosodás olyan, mint az orgazmus. Amikor jön, végig kúszik az ember gerincén és minden sejtet megcsiklandoz, megcirógat, megráncigál. A megnevezhetetlen jó érzést kellemes elégedettség követi. De nem tart sokáig. Rövid idő múlva elkopik és ásító hiánynak adja át a helyét.
Gimnáziumi haverokkal egy romkocsma pincéjében régi kimustrált iskolai íróasztalokon könyökölve sört szürcsölgettem, a többiek vallásos szokásaikról adtak számot, amikor kicsusszant a számon: „Ateista vagyok”. A régi időkből ismerők, kik jól tudták, a polgárpukkasztás kedvenc időtöltésem, nevetve néztek rám. „Nem vagyok cinikus”, mondtam, „egyszerűen csak nem hiszem, hogy a létnek a létezésen túlmutató értelme lenne”. Ez épp elég. De ez az elég, időnként elég nagy kihívás.
Istennel már régóta hadilábon állunk egymással. Kicsit olyan volt Ő nekem, mint egy szülő. Szigorú szülő, aki mindent lát és minden tettünkért számon kér. Jóságos és megértő szülő, aki, ha igazánnagy a baj, jön és segít. Szükségem volt rá, hogy elviseljem a lét kiszámíthatatlanságát. Nem volt könnyű szakítani Vele és elfogadni a létbe vetettség magányát.
Leválásom kezdetén történt, hogy Yorkból London felé igyekeztem az autópályán. Karácsonyra szerettem volna hazarepülni. Bíztató ütemben haladt a forgalom, amikor váratlanul megjelent a hír a kijelzőn: „Luton előtt útlezárás”. Jó, gondoltam, akkor a következő letérőnél kimegyek. Következő letérő nem volt. Csak a teljes leállás. Előttem még több mint 10 mérföld. Mögöttem négyes sorokba fejlődve autók, mellettem szalagkorlát. Eltelt 10 perc, aztán fél óra, majd egy óra. Egy lépés nem sok, annyit sem mozdultunk. Első megoldásként az autó hátra hagyása merült fel bennem. Másodikként a külső szélre evickélés valahogy, majd a leálló sávban ellenirányban haladás a már mögöttem hagyott kijáratig. Harmadik, legegyszerűbb megoldásnak a szalagkorlát áttörése kínálkozott. Amúgy is törni-zúzni tudtam volna. Felmásztam az autó tetejére. A végtelenségbe kígyózó autófolyam előttem-mögöttem. Közelemben egy másik autó tetején baráti társaság piknikezett. Kevésbé siettek, vagy már feladták. Lemásztam. Beültem a fekete fémkoporsóba elgyászolni ezt a karácsonyt. A túlárazott repülőjegyet, a bőröndbe zsúfolt sokféle kedveskedést. A gyerekek már mind otthon. Én itt. Kétségbe estem. Imádkozni kezdtem.
Régi szokás volt köztünk, ha kértem valamit, mindig tettem felajánlást is. Hitetlenség ide vagy oda, megfogadtam, hogy az otthonlét minden napján részt veszek egy szentmisén vagy istentiszteleten. Befejeztem az imát, kinyitottam a szemem. A mellettem álló autó
tetejéről épp mászott le egy sötét bőrű férfi. „Elől megindult a sor”, mondta nevetve és rám
villantotta fogsorát. Visszamosolyogtam. Nem mondtam neki, hogy épp most intéztem el. Úgyse hitte volna.
2022.április 18.
