Menjünk innen, itt gyerekek sírnak az erdőben

A földön fekszem. A fölém magasodó fák között átszűrődő fénypásztákat figyelem. Nincs rajtam óra, próbálom kitalálni, mennyi lehet az idő. Elkalandozom…

A házban egyetlen óra volt. A vörös korongon két fekete pálca, az egyik rövid, vaskos és lomha, a másik nyurga, fürge. Esteledett, mikor a barátom megérkezett. Aznap korán sötétedett. Az óra szerint még alig múlt 7, ezért átmentünk a szomszédhoz, hogy kölcsön kérjünk tőle egy filmet. A szomszéd méltatlankodó csodálkozással fogadott minket, de azért odaadta, amit kértünk: Bruce Lee, „A sárkány útja”. Mi is csodálkoztunk, mert a korai idő ellenére már pizsamában volt. „Fura fazon ez a Tibi”-mondtuk egymásnak nevetve.

Másnap, vasárnap lévén minden bolt zárva volt a faluban, étel otthon semmi. Nekiálltunk ennivaló után kutatni. Főzni való száraz tésztát találtunk, a fagyasztóban egy fél sajtot. A sajtot gőz felett melegítettük, hogy reszelni lehessen belőle. Délután 3 óra volt, mire végre asztalhoz ültünk, nekem akkor már lüktetett a fejem az éhségtől.
5 óra felé léptünk ki az ajtón. Azt terveztük, hogy a Pilisen átvágva eljutunk a testvéremhez, Esztergomba. Kisebb húgomat otthon hagytuk. „Csak eszünk valami meleget. Hozunk neked is valami kaját.” – mondtuk bizakodva. Még csak a vasútnál jártunk, mikor szürkülni kezdett. „Úgy néz ki, vihar lesz.” Egy kis eső ígérete nem tántorított el minket, mentünk amerre az utat sejtettük. A sötét egyre sűrűsödött, az eső nem jött. Egy dombtetőn álló terebélyes fa alatt ledőltünk a száraz meleg fűre. „Itt legalább biztonságban leszünk, ha esni kezd…”
Egy sodrott acélkötél pihent mellettünk. Nem értettem, hogy kerülhetett oda. „Lőtéren vagyunk?” -kérdezte a barátom. Gőzöm sem volt, hol vagyunk, csak annyit tudtam, Esztergom környékén vannak orosz katonai lőterek. „Talán… Miért?” „Mert ilyen kötelekkel szokták a tankokat húzni, amikor lőnek rájuk.” No, ez nem volt biztató. Egy darabig még ízlelgettük a szomjúsággal keveredő ragacsos aggodalmat a szánkban, aztán az indulás mellett döntöttünk.
Végre kikeveredtünk az erdőből, a város fényei ott lebegtek előttünk sárgásszürke éjszakai égbolton. Átvágtunk egy kukoricáson és elértük az autóutat. Egy hatalmas kuvasz feküdt előttünk keresztben, elzárva tőlünk a várost. Nem mozdult, nem morgott, csak nézett. Élvezte a bitumenből kiáradó meleget. „Most mi legyen?” –néztünk egymásra. „Bot kell vagy kő.” Az erdő távolinak tűnt. A közeli kukoricásból téptem egy elszáradt kukoricaszárat, a gyökerek közé szorult göröngytől olyan volt, mint egy buzogány. „Elég lesz…?” „Majd meglátjuk. Menjünk!” Lassan, nyugalmat színlelve közeledtünk. A kutya nem mozdult, csak a fejével fordult utánunk lomhán, ahogy elhaladtunk mellette.
Testvérem csodálkozva nyitott ajtót. Suttogva beterelt minket a gyerekszobába, ledobott két gyékényt, két pokrócot és visszabújt a férje mellé. Aludtak. Na, a mi vacsoránknak lőttek. Beszívtam a gyékény kellemes száraz fű szagát és elaludtam. Még éjszaka volt, amikor a barátom felébresztett: „Szilárd, menjünk innen, itt gyerekek sírnak az erdőben!” Felültem, az erdő fái helyett a kiságy rácsai között szűrődött át némi fény, az ágy felső peremébe kapaszkodva állt unokahúgom és üvöltött. Visszadőltem.
Másnap a mikor hazatértünk, az előszobában találtuk a húgomat, egy matracon. Nem merte nem bezárni az ajtót, de a fáradtságtól már nem győzött minket várni, elaludt. A házba lépve ránéztünk az órára. A két fekete pálca, mint két megtört vándor, mozdulatlanul pihent a vörös körben.

Egy éve új órát vettem, megmondja, hány órát alszom, mennyire vagyok feszült, mennyit ver a szívem. De nem hordom. Még ismerem magam. Reggelente az ébresztő előtt 1 perccel ébredek…

2022.11.26.