Mondjuk, mondd azt, hogy kifutott a tej…

Mondjuk, mondd azt, hogy kifutott a tej…                  2020.01.26.

Akkor már öten voltunk testvérek. A legkisebb még alig múlt egy éves. A ház, amit megvettünk vidéken, félkész állapotban volt. Tervezési hiba miatt az emeltre való feljutást szolgáló léket ki kellett tágítani, lépcsőt kellett eszkábálni és a fűtés rendszert is össze kellett rakni. Tél volt, apám és én a házban aludtunk az iskolai szünet idején, hogy minél gyorsabban haladjunk és lehető legkevesebb időt vesztegessük az ide-oda utazgatással. Mivel a fűtés nem működött, annyira hideg volt, hogy apám fejénél tartott vizespohárban reggelre megfagyott a víz.

A szomszédok, bár nem is ismertek minket, segítettek, ahogy tudtak. Az egyik idős asszony ebédre hívott minket Szilveszter napján, a másik minden feladatát félre téve ott sürgött-forgott, szerelte a fűtésrendszert. Végre elkészült. Befűtöttük a kazánt, hogy ellenőrizzük, működik-e. Mint éhes ember beleiben a hirtelen megivott víz kutyorogva szaladt a rendszerben a meleg. A radiátorok lassan duruzsolni kezdtek, csak a nappaliban csöpögött egy kicsit az egyik.

Apám gyengesége, hogy szeret beszélgetni. Minél nagyobb a munka, annál sürgetőbb elintézni valói tudnak támadni. Ezen a napon is így volt. .

-Átmegyek a szomszédba. Nem maradok sokáig. Ha nem jönnék 10 perc múlva, gyere át értem. –Na, ha valamit utálok, akkor ez az. Ismeretlen emberekhez bekopogni apámat keresve.

-Jó, de mit mondjak? – kérdeztem kelletlenül.

-Mondj bármit. Mondjuk, hogy kifutott a tej. – mondta és már el is hagyta a házat. Laci, a szomszéd egy hatalmas hollanderrel éppen az egyik radiátor csőnek az illesztését próbálta megszorítani a nappaliban, ahol cementes zsákok hevertek, mint egymásra hányt hullák, kb 40 darab egyenként fél mázsás zsák.

Laci húzta a csavart, húzta, még mindig csöpögött. Még húzott rajta, na, ekkor már nem csöpögött, ömlött a forró víz a nappaliba.

Laci káromkodva földhöz vágta a hollandert és álltunk neki áthordani a cemetes zsákokat a konyhába. A víz meg egyre csak ömlött. Talán kettőt vagy hármat is fordultunk, amikor Laci megszólalt.

-Te, hol van apád?

– A szomszédban. Szólok neki, -mondtam és már ott se voltam.

Átrohantam, bekopogtam, mondtam, hogy ömlik a víz. Apám mosolygott, megköszönte, hogy szóltam, felállt, indulásra készen. Én meg visszarohantam a zsákokhoz.

Hordtuk tovább az ötven kilós dögöket, a meleg víz ömlött. Az alsó sor már pocsékba ment, az látszott.

Még két kör. Apám sehol. Visszamegyek érte. Még mindig ott áll az előszobában, kezében a kalapja. Mérgesen, emelt hangon, majdnem üvöltve mondom neki, jöjjön, mert a cementes zsákokat elárasztja a víz.

Jó-jó. –válaszolja és beszél tovább. De most nem hagyom magam lerázni, viszem. Ruganyos léptekkel, ahogy szokott, enyhén hajlított térdekkel, előre tört nyakon bajonettként előre szegett áll, haladunk át az úton.

-Jó ötlet, volt ez a cementes zsák, jobb, mint a tej! –mondja, és mosolyogva néz rám…