Orvosnak lenni nagy felelősség. Mindenki azt várja tőled, hogy tudd a megoldást és segíts. A legszigorúbb bírád mégsem az ezerarcú tömeg, önmagad vagy. Egy fárasztó nap után az ágyam szélén ülve egy arra tévedt bűntudatféle gondolat köszönt rám. Micsoda mocskos hivatást választottam – gondoltam, – bajba jutott embereket sarcolok azért, hogy segítsek. Talán ezért is van az, hogy önsanyargató módon állandóan képzem magam. Egyetlen feloldás a lehető a legjobbat adni…
2017. április. Már javában tapossuk a 21-ik század ösvényeit. Bolondos reggel, egyszerre fúj és süt, és még a felhők szélén üldögélő eső is lóbálja a lábát. Komplementer medicina konferenciára igyekszem. Magam is elkötelezett híve vagyok a pszichoszomatikának, de igyekszem megtalálni a józan középutat. Hiszem, hogy elfojtott érzelmeink megbetegítenek és testi tünetek orvoslásában is helye van a psziché gyógyításának. De nem gondolom, hogy minden, ami történik velünk, azt mi hívjuk az életünkbe, nem hiszem, hogy minden testi tünet lefordítható egy lelki rezdülésre. Eszembe jut egy tegnapi előadás a pozitív gondolkodás csapdáiról. Az előadó onkológián dolgozó pszichoterapeuta. Arról beszélt, mennyire veszélyes, ha az amúgy is súlyos testi betegséggel küzdő embert azzal terheljük, hogy betegségét maga okozta, és ha nem gyógyul, azért is ő és csak ő a felelős. Csak egyetérteni tudok.
A metro aluljáróban hajléktalanok, néhányan dobolnak, táncolnak, mások a földre dobott mocskos matracokon takarókupacok alatt pihenik az éjszakai hideg gyötrelmeit. Emberi ürülék a lefolyó rácson. Álmodom? A zene sokáig elkísér. Végre átjutok a kereszteződésen és belépek a hotelbe.
Ez itt más világ. Tisztaság, fény, jólét. A terem majdnem tömve van, többen vannak, mint tegnap – állapítom meg. A csodáról van szó. Orosz mesterekről, akik tudják, hogy testi sejtjeink minden másodpercben 10 a 17-diken alkalommal újjáteremtődnek. Miért pont 10 a 17-diken-szer? – furakszik a kérdés. Igyekszem ezen most nem fönnakadni, hogy követni tudjam az előadást. Megtudom, hogy a kollektív tudattalan tárol egy háromdimenziós képet a testünkről, ez ad stabilitást, ezzel védjük magunkat az állandó változás sokkoló hatása ellen. De ez nem csak stabilitást ad, ez gátol is minket a változás befogadása-elfogadásában. Ez a gyökere a szkepticizmusnak. Pedig a tiszta tudat, melyet nem mérgez a szkepticizmus, óriási erővel bír. Ki tudja tekerni a DNS kettős spirálját és képes arra, hogy 10 cm-es daganatot 2 és fél perc alatt elmulasszon. Erről rögtön láthatunk egy Kínában készült video-demonstrációt is. Egy húgyhólyagtumoros beteg 10 cm-es hólyagtumora látható az ultrahangos készülék képernyőjén. A háttérben három orvos kántál. „Megtörtént-megtörtént” Valami ilyesmit mondanak. A tumor először megzavarodik, növekedni kezd, majd meggondolja magát, zsugorodásnak indul, és hamarosan eltűnik. De azt is megtudjuk, ha a beteg nem hisz, és úrrá lesz rajta a szkepticizmus, 10 perc is elegendő hozzá, hogy a tumorát visszanövessze. Az előadásnak hamarosan vége. Az elnökség mosolyog és bólogat. A közönség tapsol. A diszkusszió elmarad, majd az előadássorozat végén, ha lesz idő. Kérik a következő előadót. Nem bírom tovább, felállok és kéretlenül is magamhoz veszem a szót. „Elnézést kérek, de úgy érzem, orvosként szólnom kell, mert bűnösök közt cinkos, aki néma…” – mondom, szinte már kiáltom. Igyekszem röviden, érthetően, a lényegre törően szólni. Elvárható-e egy embertől, hogy egy pillanatra se veszítse el hitét ebben a fajta csoda gyógyításban? A beteg, miután „kikántálták” belőle a tumort, kétségek közt hányódva elmegy egy kontroll vizsgálatra, ami azt mutatja, hogy tumora ismét 10 cm-es vagy egy kicsit talán még nőtt is. A szerencsétlen csak önmagát hibáztathatja, hiszen a csodagyógyítók meggyógyították, de kétségei visszanövesztették a tumorát. Felszólalásom nem marad hatás nélkül. Egymás kezéből tépik ki az emberek a mikrofont. Az előadót védik. Valaki kedvesen megköszöni a hozzászólásom, felhívva a többiek figyelmét arra, milyen romboló a szkepticizmus. Hálás érte, hogy élő példaként bemutattam, milyen az, amikor valaki még nincs a „tudás” birtokában és a kollektív tudattalan uralma alatt a stabilitásért harcol, elutasítva a változást.
Nehezen ocsúdok. Nem hiszem el, hogy ez megtörténhet. Ma, a 21-ik század reggelén, Európában, egy orvosok által látogatott konferencián. Nem érzek haragot, csak csalódottságot. A kollégákat valahol megértem, hisz a gyógyítókkal szemben támasztott elvárásnak megfelelni akkora gyötrelem, hogy érthető, a kisgyermek mindenható mágikus világába menekülnek vissza. A beteget sajnálom, mikor betegségéért magát kell hibáztatnia.
