Papírfecni

                                                                          Papírfecni                                                             2017.12.12.

Behúzott nyakkal állta, hogy a szél vizet söpörjön arcába. Gondolatban már a szobában ült, az olvasó lámpa meleg fénye szétcsorgott a könyv lapjain. Most is vele volt, fogva tartotta őt a történet. Mintha az író ismerte volna őt, jobban, mint bárki ezen a világon. Mintha valaki rá lenne állítva. Oldalra sandított, egy nő kapucniját a fejére húzva háttat fordított a szélnek, várta a villamost, nem nézett rá.  

Kettesével szedte a lépcsőket, az ajtóban rövid táncba kezdett, közben vadul kotorászott, a táskája mélyén rejtőző kulcsot kereste. Végre otthon, első a mellékhelyiség, kézmosás, kabát a fogasra, könyv.

“Behúzott nyakkal állta, hogy a szél vizet söpörjön arcába. Toporgott, próbált mozogni, hogy melegedjen, és elkerülni, hogy a kabát résein besurranjon a hideg. Tudta, a hátában érezte, hogy figyelik. Oldalra sandított, egy nő kapucniját a fejére húzva háttat fordított a szélnek, várta a villamost, nem nézett rá. “

Ujját a behajtott könyvben tartva felállt, az íróasztalhoz ment, papírfecnit keresett, könyvjelzőnek. Aztán odament kabátjához, megsimította, még nyirkos volt. Persze, hiszen most ért haza, éppen úgy, mint a könyv főhőse. Érdekes, még a kapucnis nő alakja is felrémlett, mintha ott áll volna vele a villamos megállóban dacolva a nyálkás széllel.  

A konyhaszekrény felső polcáról kecses poharat halászott elő, bort töltött, kezébe vette a könyvet és ismét elmerült a szavak végtelenjében.

“Bort töltött magának hosszú kecses pohárba….”

Zavartan elmosolyodott. Most töltöttem bort magamnak, gondolta. Belekortyolt a borba. Hosszan ízlelgette, mint aki tudja, mit kell érezni.

“Belekortyolt a borba. Hosszan ízlelgette, próbálta elhitetni magával, hogy műértő módjára élvezi a fanyarkás nedűt. Hátradőlt a székén. Szemét becsukta, ujjaival az íróasztal apró repedéseit tapogatta. Lassan kihúzta a fiókot. Aztán, mint aki meggondolta magát hirtelen felállt, az ablakhoz lépett.”

Óvatosan az olvasó fotel melletti kis asztalkára helyezte a poharat. Letette a könyvet, óvatosabban, mint a bort, nehogy egy szó is kicseppenjen. Nem olvasom tovább, teljesen összezavar – gondolta. Felállt, az ablakhoz lépett. Nézte az estét. A várost belepő villanydrótok pókhálójába épp most kavarodott bele a haldokló Nap, narancs-lilás bágyadt fénnyel fürösztve a fákat.

Visszaült, nem bírt ellenállni, ismét kézbe vette a könyvet. Bal kezében a könyv, jobb keze az íróasztal apró repedéseivel játszott.

“Visszaült. Lassan, mint aki attól fél, hogy megijeszt egy benn szunnyadó kis állatot benyúlt a fiókba, először csak ujjával simogatta meg. A szunnyadó nem felelt. Megmarkolta. A szolgálati fegyver hideg agya, mint alvó kedves a meleg ölbe belesimult a tenyerébe.”

Felpattant. Magára kapta a kabátot, kilépett az erkélyre, rágyújtott és mélyen beszívta a forró füstöt. Nem olvasom tovább. Holnap kidobom a szemétbe. 

Feküdt a sötétben. Képtelen volt másra gondolni, a könyv, mint sértett szerető hívogatta. Felkelt. Nem olvaslak tovább, mondta magának, de mégis csak leült az asztal mellé, a kis lámpa zöldes fényében sejtelmesen hunyorogva, álmosan, de mégis minden csínytevésre készen tárta szét magát a könyv.

Jobb kezével lassan benyúlt az íróasztalfiókba. Érezte, ahogy a szolgálati fegyver magadóan simul markába.

A dörrenésre összeszaladt a ház. Az íróasztali lámpa zöld fényében sötéten csillogott a vére. A szőnyegen egy bőrkötésű könyv.

A helyszínelő lassan lehajolt, felemelte a könyvet, lapozgatni kezdte. Az üres fehérlapok közül apró papírfecni röppent ki, mint ősszel hulló falevél lassan hintázva-pörögve.