Nem vagyok magas. Ezt nem szeretem, de már megszoktam. Gimnazista koromban az egyik égimeszelő osztálytársam, aki a küzdelem és önerősítés minden lehetőségét megragadta, előszeretettel hasonlított Napóleonhoz. (Persze nem hadvezetői képességeim miatt.)
A zárt osztály főnővére… (Milyen fura helyzet ez a magyar nyelvben, nővérnek hívjuk a férfi ápolót is… No, mindegy.) … szóval a zárt osztály főnővére annál inkább az. Magas, tekintélyt parancsoló. Jól is jött ez néha, különösen a zárt osztályon. A főnővérnek nem csak a termete volt tekintélyt parancsoló, de a hangja is. Mély, kellemes zengése volt, amit a sok cigaretta csak még ércesebbé tett. Kicsit bicegett, ahogy éjszakánként járt a folyosón hosszú árnyának körvonalai be-becsapódtak az ajtófélfába. Szerettem vele ügyelni, biztonságot adott.
Éppen egy szinttel lentebb dolgoztam. Egy idős zavart hölgyet kellett megnyugtatni, aki azért veszekedett a nővérekkel, mert szerinte azok ellopták a függönyöket a lakásából. Már a nehezén túl voltam, éppen adminisztráltam. A nővérpulttal szemben a padon egy 90 éves nénike várta a buszt, ami már órák óta késett. (A portás hibájából, ő nem engedte be a buszt.)
Telefoncsörgés. A vonal túlsó végén a főápoló, hangja aggodalommal teli. Kéri, hogy menjek fel és nézzem meg Pétert, aki megfenyegette őt, hogy eltöri az állkapcsát. Péter magas, széles vállú óriás fiatalember volt, még a főápoló is csenevésznek tűnt mellette. Versenyszerűen evezett. Párosával szedtem a lépcsőfokokat, nem mintha vágytam volna egy pofozkodásra, de gondoltam, mielőbb odaérek annál nagyobb az esélye az agresszió elkerülésének. Péter az ágyán ült. Csendben sírt. „Mi baj?”– kérdeztem, ahogy lassan közelebb léptem. „Félek, nem tudok elaludni.” A kezét nyújtotta, szemében az esti mesére vágyó kisgyerek megszűnéstől, elmúlástól való félelme. „Feküdjön le Péter”– mondtam és megfogtam a kezét. Ledőlt az ágyra, tekintetével átkulcsolta a tekintetemet. Éreztem, fátyolosodik a kép. Mozdulatlanul vártam. Egy hatalmasra nőtt picinyke kisfiú feküdt az ágyban, még néhány percig küzdött a tudatvesztés ellen, aztán lassan elernyedt a keze, elaludt.
