84 éve születtem. Még három évem van hátra. Lassan hanyatlik az elmém, még néhány hónap és pelenkázásra szorulok. Aztán majd lassan elfelejtek beszélni, és csak kedvesen mosolygok majd a világra. Elfelejtek járni és falnak támaszkodva dülöngélek majd. Aztán az idő előre haladtával erre se leszek már képes, és először négykézláb fogok közlekedni, mint egy kiskutya, majd mászni kezdek, és végül azt is elfelejtem, és csak feküdni fogok. Egy idő után már arra sem leszek képes, hogy háton fekve a hasamra forduljak. Elvesztem fogaim, és nem leszek képes rágni és szoptatni kell majd. A testem évek óta zsugorodik és egyre kisebb, és kisebb vagyok, a tárgyak és emberek pedig elég félelmetes ütemben növekednek körülöttem.
Amikor Anyám testéből kiemeltek egy fekete szoknyás férfi állt felettem. A szemembe éles fény hasított. De erre csak nagyon homályosan, utalás-szerűen emlékezem, egy kicsit úgy, mint amikor elfelejtünk valamit, és csak fényképről ismerjük a történetet. Fura módon nem is belülről, hanem kívülről látom az egészet, ahogy visszagondolok.
Egy hasogatóan hideg, vakító fehér terembe vittek. Távol az Anyámtól. Bokámra kis cédulát kötözött valaki. M.M. élt 87 évet. Ezt írták a kis cédulára. Szerencsére hamarosan emberek jöttek értem és meleg, kicsit áporodott szagú szobába vittek, fehér ágyhuzatok közé, ahol a lányomnak nevezett nő szemrehányó mosollyal fűszerezett gondoskodással itatgatott egy csőrös pohárból, majd egy nagyon meleg szemű fiatalasszony bepelenkázott.
Hát így indult az életem. Lassan erősödtem és egyre okosabb lettem. Találkoztam egy csinos férfival, megszerettük egymást. Ő elfogadta a lányt, aki engem anyunak szólított. Ahogy telt-múlt az idő, a lányom zsugorodni kezdett és egyre inkább rám utalttá vált. Egyre ügyetlenebb és egyre butább lett, elfelejtett mindent, amit megtanult az iskolában, és nekem kellett rá mosni, vasalni, főzni. Végül egészen elesetté vált, etetni, sőt szoptatni kellett őt, és persze pelenkázni. De nem bántam, mert mind emellett nagyon aranyos, vidám és bolondos volt. Azok voltak csak a szép napok. Aztán egy napon elmentem a kórházba és magamba temettem őt. Iszonyatos fájdalom volt. Ordítottam. Hónapokig emésztettem, míg végre eljutottam oda, hogy elfogadtam azt, már nincs többé.
Időközben persze napvilágot látott anyám. És megérkezett közénk a férje is, az apám. Ott bábáskodtam mindkettejük születésénél, láttam amint kiemelik őket az Anya testéből.
Azóta ők megerősödtek, én pedig zsugorodom.
A testvéremnek még 6 éve van hátra, hogy elmenjen ebből a világból, és mostanában állandóan fura dolgokon töri a fejét. A testvérem szerint nagy baj történik a világban. Azt mondja, hogy a beszélő dobozban hallotta, hogy a Naprendszer elkezdett zsugorodni és nemsokára belezuhan majd egy sötét lukba. A fény visszafelé száguld a megvilágított tárgy felöl a fényforrás felé, és ha elég gyors lenne a szemünk, meg is figyelhetnénk, hogy a fény a megvilágított tárgy felöl halad a fényforrásnak nevezett tárgy felé. Szerinte az idő is visszafelé pörög. És azt mondja, hogy számára ez nagyon nyomasztó, mert ő nem szereti a szűk helyeket, és fél attól, hogy megéli, amikor egy fekete ponttá zsugorodik össze minden. Én nem félek. Mielőtt megszülettem volna, az Anyám testében pihentem és egy voltam vele. Egy voltam vele, és a belőle táplálkozó fákkal, füvekkel. És még korábban pedig talán nem is léteztem, hanem csak egy forma nélküli gondolatként lebegtem az Űrben. De az is lehet, hogy a szelek hátán lovagoltam és vadmalacok lelkével hancúroztam.
Ha majd elmegyek innen, visszatérek anyám testébe. Ott meleg vízben fogok lebegni, és onnan hallgatózom, hogy anyám és apám és a bátyám miről beszélgetnek. Persze akkor már semmit nem fogok érteni az egészből, de azért jó lesz. Szerintem. Közben egyre kisebb és kisebb leszek, végül sok-sok fehér, kicsi, kukac-szerű lény jön, és szerte hordják, ami még megmarad belőlem. Eltűnök és csak egy gondolat leszek anyám és apám ajkain.
