Patinás épület. Barna tölgyfa burkolat, színes ablakok. A szomszéd teremből lépcsősor vezet a pincébe, a folyosó két oldalán cellák. Pulpitus, a bíró helye, mellette 9 szék, az esküdtszék székei. Első sorban az ügyvéd, az ő ügyvédje, a team ügyvédje. Sötét hajú, gyors beszédű, okos férfi. Mögötte ott ül segédje, törékeny szőke nő. Magassarkú cipőben topogva, gurulós bőröndben húzza maga után a dossziékat. Az az agresszív szakállas fickó, az lehet a család ügyvédje, az fogja kérdezni őt. Úgy tesznek majd, mintha ő ölte volna meg. A sajtó is itt van. Szenzáció éhesen figyelnek, mint keselyűk a fáradtan botorkáló sivatagi vándort. Mozdulatlanul ül, befelé néz, botorkál emlékei közt, elesik, feláll.
Mint hatalmas felfújt guminő feküdt a padlón a fehér test, nyirkosan, hidegen. Tanult rutinnal nyomta a szívet, kimerevített karjaira teljes testsúlyával rádőlve „Eggyet-kettőőt- háármat” – mondta magában, majd a szünetben a társa lélegeztette a fehér hideg testet, a szájára szorított fekete ballon segítségével. A mellkas szépen emelkedett, süllyedt, emelkedett, süllyedt. Megint ő következett, nyomta a szívet.
Nem volt ideges. Inkább furán nyugodt. Talán már tudta, mi lesz a vége.
Élete első szívmasszázsa jutott eszébe. Fiatal medikus volt, hosszú haját copfban hordta, és egy amputált lábú bányász levetett bakancsában járt. Szegény volt, az egyetem mellett Intenzív osztályon dolgozott éjszakás ápolóként. A vijjogó mentő hangra az ügyeletes fiatal doktornő felugrott, kiment az előtérbe, felállt a székre, mert a kis ablakon csak széken állva, pipiskedve lehetett kilátni az udvarra. „Ide jöttek”- mondta a doktornő idegesen nevetgélve. És valóban. Idős férfit hoztak, teste úszott a hideg verejtékben. A doktornő ránézett. „Te nyomd a szívét”- utasította. És ő nyomta, a bordák, mint ropik az ügyetlen kisgyerek kezében reccsentek, törtek a kezei alatt. Kérdően nézett a doktornőre. Az nem szólt semmit. Az egyik idősebb ápoló észlelte zavarát, és csak ennyit mondott: „Nem baj, ha törik a borda, a fontos, hogy a vér keringjen.” A borda tört, de a szív nem indult be…
Azóta már orvos lett, éppen Yorkshire-ben dolgozott. Ránézett az ápolónőre. Kellemesen szép arcú, kövérkés nő volt. Szeretett vele dolgozni. „Hívott valaki mentőt?” „Már úton vannak.” „Ki találta meg?” – kérdezte, miközben fejben számolt. Szemével lassan pásztázta a szobát. A sarokban egy szétnyírt harisnya. Az ápolónő észrevette, ahogy ránézett a szétvágott fekete ruhadarabra. „Ez volt a nyakán. A mosdócsapra kötötte fel magát… Amikor Klára visszajött a kimenőről és hozta a neki a kintről rendelt kávét, akkor kezdték a nővérek keresni…. Klárának hatkor kellett volna visszajönnie, de csak negyed 7 után érkezett.”
Nyomta a szívet. Már percek óta nyomták-fújták. Pulzus nem volt. Spontán légzés nem volt. Sziréna hang. A mentő most fordult be az utcán,- gondolta.
Sziréna hang, szirének hangja, Odüsszeusz hánykolódása. Egy pannonhalmi diák bolyongása a világban.
32 éve, Pannónia halma. Mindenki pusmorog, mindenki tudja. Mindenki vár. Rá várnak. Az idő vánszorog. Mikor, mikor menjen? – tépelődött. Most, most már mennie kell, szólnia kell, most már biztosan nem jönnek vissza, talán már be is zárták a nagykaput. Két sértett fiú, az egyik a barátja, vagy valami olyasmi. Hetek óta mondogatják, hogy elszöknek. Többször elindultak, mentek néhány kört a vár körül, aztán visszatértek. Ki heccelt kit? Az osztály a fiúkat vagy a fiúk az osztályt? A zöld szimatszatyorra emlékszik, mint egy vándortarisznyába pakoltak bele ezt-azt, mielőtt elindultak a világ végére.
A mentősök megérkeztek. Az EKG mutatott némi szívtevékenységet. Adtak ezt-azt, aztán elrohantak vele. Rendőrök jöttek. Őt nem kérdezték ki, de megnézték a kamerafelvételeket. Kb. negyed órát volt a fürdőszobában, mire megtalálták. Vajon mennyit várt, mire a nyakába kötötte a harisnyát? Meddig lógott a levegőben ülve? Vajon ezt akarta, vagy csak így sikerült?
Fél éve, de lehet, hogy egy éve már, hogy leült a nagydarab mosolygós fehér bőrű nővel beszélgetni. A nő híres volt, állandóan vágta, meg akasztgatta magát. Volt olyan nap, amikor tizenháromszor. A kis teremben ültek le beszélgetni. Az ablakokon üvegfestékkel mandalák voltak felfestve, ettől az egésznek kicsit templomi hangulata támadt. Istenről beszélt a nő. Ez illet a templomhoz. Isten mondta neki, hogy vessen véget az életének. A nő mosolygott, játszott vele. Azt játszotta, hogy hangokat hall és nincs kontrollja afelett, amit tesz. Belement a játékba, holott tudta, a nő csak saját részeit hallja. Az egyik része haragszik a világra, a másik része élni akar, meggyógyulni, szeretni, utazni, barátokkal együtt nevetni, jókat enni. A vidám résszel akart szövetséget kötni, a haragost megérteni.
Sokáig beszélgettek. 9 évesen megerőszakolták. 14 éves unokatestvére. Éveken át, sokszor. A szülei nem tudták, észre sem vették. Soha nem voltak ráhangolódva. Sikeres probléma-megoldó emberek voltak. Ha neki bármi gondja volt, gyorsan megoldották, a fájdalmaiban nem akartak és nem is tudtak részt venni. Nem ismerték, milyen az, részt venni, nem is merték megpróbálni.
Úgy érezte, a szövetség felé megtette az első lépést. Elköszönt. A nő is köszönte a beszélgetést, majd mielőtt becsukta volna az ajtót, még visszalépett, rámosolygott és megkérdezte: „Mikor mehetek haza, hogy végre véget vessek ennek az egésznek?”
Sokat beszélgettek. Lassan haladtak. A beszélgetések végén a haragos rész mindig behúzott neki egy gyomrost. De azért valami megmozdult. Egyre kevesebbszer próbálta megölni magát. Már többször volt kimenőn, a hazaengedését tervezték. A nővérek figyelme is lankadt, már nem lopakodtak állandóan utána, ha WC-re ment. Kezdtek bízni benne.
A szülők a család ügyvédje mögött ülnek. Nem néznek rá. Mindenki úgy tesz, mintha rendes szülők lennének. A férj se néz rá. Ő és munkatársai oldalt ülnek. A szép lábú főnővér is. A szemein látszik, hogy retteg. Nem mondják rájuk, hogy vádlottak, pedig azok. A gyapjúnadrágja kellemesen szúr, de csak nagyon finoman. Nem is szúr, simogat. Az ujjait összeérinti, figyeli a légzését. Tegnap még attól félt, túlságosan ideges lesz. Most attól fél, túlságosan nyugodt, nem fog eszébe jutni semmi.
Szólítják, feláll, kisétál, leteszi az asztalra a poharát, a jegyzeteit, kezét a Bibliára helyezi, esküszik. A bíró fehér körszakállas idős ember, érdeklődve hallgatja, ahogy magyarázza neki, hogy van olyan, amikor valakit harap egy kutya, és az nem lerúgja magáról azt, hanem szakadékba ugrik a kutyával együtt. Aztán az ellenséges szakállas kérdez valamit, de gyors eszű ügyvédje asztalán már villan is kis piros lámpa, szót kér az ügyvéd, megkapja. Figyeli, ahogy az ügyvéd, meg a másik ügyvéd csavarják a szót, a bíró is hozzászól, néha ő is becsatlakozik. De egy része ekkor is figyel. Ez az egész egy kellemes színházi darab, ahol a nézőket is bevonják, – gondolja, miközben a műanyag pohárból lassan kortyolgatja a vizet.
Vajon mennyi szabadsága van egy embernek? Meddig ér a felelőssége? Meg lehet-e mindenkit menteni? A barátját nem ő küldte el, sőt, soha nem is heccelte. De nem könyörgött neki, hogy maradjon. Falazott, amíg csak tudott, a játszmákhoz. Aztán egy ponton túl hirtelen komolyra fordult a játék. Már nem volt visszaút. Szólni kellett a prefektusnak, az igazgatónak, a rendőrségnek. A fiókák ideje korán kipottyantak a fészekből.
Talán, ha a kávé megérkezik hatra, a játszma nem csúszik el. A kávé megérkezik, a nőt keresni kezdik, a bezárt fürdőajtót kinyitják, és még időben levágják. Még melegen. Talán, ha a kávé megérkezik.
Szentendre 2019.08.11.
