Újraélesztés

Újra-élesztés

Mint hatalmas felfújt guminő feküdt a padlón a fehér test, nyirkosan, hidegen. Tanult rutinnal nyomta a szívet kimerevített karjaira teljes testsúlyával rádőlve „Eggyet-kettőőt- háármat” – mondta magában, majd a szünetben a társa lélegeztette a fehér hideg testet, a szájára szorított fekete ballon segítségével. A mellkas szépen emelkedett, süllyedt, emelkedett, süllyedt. Megint ő következett, nyomta a szívet.

Nem volt ideges. Inkább furán nyugodt. Talán már tudta, mi lesz a vége.

Élete első szívmasszázsa jutott eszébe. Fiatal medikus volt, hosszú haját copfban hordta, ás egy amputált lábú bányász levetett bakancsában járt. Szegény volt, az egyetem mellett Intenzív osztályon dolgozott éjszakás ápolóként. A vijjogó mentő hangra a fiatal doktornő felugrott, kiment az előtérbe, felállt a székre, mert a kis ablakon csak széken állva, pipiskedve lehetett kilátni az udvarra. „Ide jöttek”- mondta a doktornő idegesen nevetgélve. És valóban. Idős férfit hoztak, teste úszott a hideg verejtékben. A doktornő ránézett. „Te nyomd a szívét”- mondta. És ő nyomta, a bordák, mint ropik az ügyetlen kisgyerek kezében reccsentek, törtek a kezei alatt. Kérdően nézett a doktornőre. Az nem szólt semmit. Az egyik idősebb ápoló észlelte zavarát, és csak ennyit mondott: „Nem baj, ha törik a borda, a fontos, hogy a vér keringjen.” A borda tört, de a szív nem indult be…

Ránézett az ápolónőre. Kellemes szép arcú kövérkés nő volt. Szeretett dolgozni.

-Hívott valaki mentőt?- kérdezte, angolul, mert akkor éppen Yorkshireben dolgozott.  

-Igen, már úton vannak.

-OK. Ki találta meg? – kérdezte, közben fejben számolt. Szemével lassan pásztázta a szobát. A sarokban egy szétnyírt harisnya. Sarah észrevette, ahogy ránézett a szétvágott fekete ruhadarabra.

-Ez volt a nyakán. A mosdócsapra kötötte fel magát… Amikor Klára visszajött kimenőről és hozta a neki a kintről rendelt kávét, akkor kezdték a nővérek keresni…. Klárának hatkor kellett volna visszajönnie, de csak negyed 7 után érkezett.

Nyomta a szívet. Már percek óta nyomták-fújták. Pulzus nem volt. Spontán légzés nem volt. Sziréna hang. A mentő most fordult be az utcán- gondolta. Sziréna hang, szirének hangja, Odüsszeusz hánykolódása. Egy pannonhalmi diák bolyongása a világban.

32 éve, Pannónia halma. Mindenki pusmorog, mindenki tudja. Mindenki vár. Rá várnak. Az idő vánszorog. Mikor, mikor menjen? –tépelődött. Most, most már mennie kell, szólnia kell, most már biztosan nem jönnek vissza, talán már be is zárták a nagykaput. Két sértett fiú, az egyik a barátja, vagy valami olyasmi. Hetek óta mondogatják, hogy elszöknek. Többször elindultak, mentek néhány kört a vár körül, aztán visszatértek. Ki heccelt kit? Az osztály a fiúkat vagy a fiúk az osztályt? A zöld szimatszatyorra emlékszik, mint egy vándortarisznyába pakoltak bele ezt-azt, mielőtt elindultak a világ végére.

A mentősök megérkeztek. Az EKG mutatott némi szívtevékenységet. Adtak ezt-azt, aztán elrohantak vele. Rendőrök jöttek. Őt nem kérdezték ki, de megnézték a kamerafelvételeket. Kb. negyed órát volt a fürdőszobában, mire megtalálták. Vajon mennyit várt, mire a nyakába kötötte a harisnyát? Meddig lógott a levegőben ülve? Vajon ezt akarta, vagy csak így sikerült?

Patinás épület. Barna tölgyfa burkolat, színes ablakok. A szomszéd teremből lépcsősor vezet a pincébe, a folyosó két oldalán cellák. Pulpitus, a bíró helye, mellette 9 szék, az esküdtszék székei. Első sorban az ügyvéd, az ő ügyvédje, a team ügyvédje. Sötét hajú, gyors beszédű, okos férfi. Mögötte ott ül segédje, törékeny szőke nő. Magas sarkú cipőben topogva, gurulós bőröndben húzza maga után a dossziékat. Az az agresszív szakállas fickó, az lehet a  család ügyvédje, az fogja kérdezni őt. Úgy tesznek majd, mintha ő ölte volna meg. A sajtó is itt van. Szenzáció éhesen figyelnek, mint keselyűk a fáradtan botorkáló sivatagi vándort.

Fél éve, de lehet, hogy egy éve már, hogy leült a nagydarab mosolygós fehér bőrű nővel beszélgetni. Híres volt a nő, állandóan vágta meg akasztgatta magát. Volt olyan nap, amikor tizenháromszor. A kis teremben ültek le beszélgetni. Az ablakokon üvegfestékkel mandalák voltak felfestve, ettől az egésznek kicsit templom hangulata támadt. Istenről beszélt a nő. Ez illet a templomhoz. Isten mondta neki, hogy vessen véget az életének. A nő mosolygott, játszott vele. Azt játszotta, hogy hangokat hall és nincs kontrolja afelett, amit tesz. Belement a játékba, holott tudta, a nő csak saját részeit hallja. Az egyik része haragszik a világra, a másik része élni akar, meggyógyulni, szeretni, utazni, barátokkal együtt nevetni, jókat enni. A vidám résszel akart szövetséget kötni, a haragost megérteni.

Sokáig beszélgettek. 9 évesen megerőszakolták. 14 éves unokatestvére. Éveken át, sokszor. A szülei nem tudták, észre sem vették. Soha nem voltak ráhangolódva. Sikeres probléma-megoldó emberek voltak. Ha neki bármi gondja volt, gyorsan megoldották, a fájdalmaiban nem akartak és nem is tudtak részt venni. Nem ismerték, milyen az, részt venni, nem is merték megpróbálni.

Úgy érezte, a szövetség felé megtette az első lépést. Elköszönt. A nő is köszönte a beszélgetést, majd mielőtt becsukta volna az ajtót, még visszalépett, rámosolygott és megkérdezte: „Mikor mehetek haza, hogy végre véget vessek ennek az egésznek?”

Sokat beszélgettek. Lassan haladtak. A beszélgetések végén a haragos rész mindig behúzott neki egy gyomrost. De azért valami megmozdult. Egyre kevesebbszer próbálta megölni magát.  Már többször volt kimenőn, a hazaengedését tervezték. A nővérek figyelme is lankadt, már nem lopakodtak állandóan utána, ha WC-re ment. Kezdtek bízni benne.

A szülők a család ügyvédje mögött ülnek. Nem néznek rá. Mindenki úgy tesz, mintha rendes szülők lennének. A férj se néz rá. Ő és munkatársai oldalt ülnek. A szép lábú főnővér is. A szemein látszik, hogy retteg. Nem mondják rájuk, hogy vádlottak, pedig azok. A gyapjúnadrágja kellemesen szúr, de csak nagyon finoman. Nem is szúr, simogat. Az ujjait összeérinti, figyeli a légzését. Tegnap még attól félt, túlságosan ideges lesz. Most attól fél, túlságosan nyugodt, nem fog eszébe jutni semmi.

Szólítják, feláll, kisétál, leteszi az asztalra a poharát, a jegyzeteit, kezét a Bibliára helyezi, esküszik. A bíró fehér körszakállas idős ember, érdeklődve hallgatja, ahogy magyarázza neki, hogy van olyan, amikor valakit harap egy kutya, és az nem lerúgja magáról azt, hanem szakadékba ugrik a kutyával együtt. Aztán az ellenséges szakállas kérdez valamit, de gyors-eszű ügyvédje asztalán már villan is kis piros lámpa, szót kér az ügyvéd, megkapja. Figyeli, ahogy az ügyvéd, meg a másik ügyvéd csavarják a szót, a bíró is hozzászól, néha ő is becsatlakozik. De egy része ekkor is figyel.  Ez az egész egy kellemes színházi darab, ahol a nézőket is bevonják, – gondolja, miközben a műanyag pohárból lassan kortyolgatja a vizet.

Vajon mennyi szabadásága van egy embernek? Meddig ér a felelőssége? Meg lehet-e mindenkit menteni? A barátját nem ő küldte el, sőt, soha nem is heccelte. De nem könyörgött neki, hogy maradjon. Falazott, amíg csak tudott, a játszmákhoz. Aztán egy ponton túl hirtelen komolyra fordult a játék. Már nem volt visszaút. Szólni kellett a prefektusnak, az igazgatónak, a rendőrségnek. A fiókák ideje korán kipottyantak a fészekből.

Talán, ha a kávé megérkezik hatra, a játszma nem csúszik el. A kávé megérkezik, a nőt keresni kezdik, a bezárt fürdőajtót kinyitják, és még időben levágják. Még melegen. Talán, ha a kávé megérkezik.

 Kelt, Szentendre, 2019.08.11.